Ügyes és ügyetlen hamisítók ügyködtek egykor a megyében

–A vizsgálat ennél kiterjedtebb – mondja dr. K. Németh András a megyei múzeum régésze –, az 1000 és 1700 közötti időszakra vonatkozik. De való igaz, hogy az eddig ismert pénzhamisító műhelyek többsége 16–17. századi. Kollégámnak, Varga Máténak a numizmatika a szakterülete. Minden régész találkozik az ásatások során régi pénzekkel, de azok pontos meghatározása nem egyszerű; arra szakosodni kell. Ezért dolgozunk együtt.

– Ez a téma most azért is az érdeklődés középpontjába került, mert Simontornyán, lakossági bejelentésre, sok török kori pénz került elő, melynek egy része hamisított volt. Mennyire jellemző az, hogy a pénzleleteket nem nyúlja le, aki megtalálta?

– Nem tudhatjuk, hogy mennyi a be nem szolgáltatott lelet. Vannak becsületes emberek, vannak maguknak gyűjtők és seftelők is szép számmal. Beszédes adat, hogy harminc éve nem került a szekszárdi múzeumba éremlelet. Azelőtt, 1991-ig, minden évben bővült a gyűjtemény ilyen leletekkel. Azóta Tolnában ez az első.

– Mennyire biztos az, hogy ezek hamisítási szándékkal készültek, s nem kétbalkezes ötvösök legális, de rosszul sikerült munkái?

– Minden korban, minden pénzt hamisítottak?

– Gyakorlatilag mindig létezett pénzhamisítás. S mivel a pénzverés királyi jog volt, kijelenthetjük, hogy akkor virágzott igazán, amikor a királyi hatalom meggyengült. Ilyen időszak következett be Mohács után, a kettős királyság idején. Szapolyai János volt a magyar uralkodó, de már a Habsburgok is jogot formáltak a trónra I. Ferdinánd révén. A főurak halásztak a zavarosban, egy-egy ötvöst felfogadva vagy elfogva hamis verőtöveket készíttettek, s elkezdték az ezüsttel befuttatott rézpénzgyártást. A főúri hamisítványok mellett hamarosan megjelentek a még gyatrább, úgynevezett kovács hamisítványok is. Ebben vastagon benne voltak a törökkel benyomuló balkáni segédnépek, akiket rácokként szokás emlegetni. S ami érdekes: többnyire nem a török akcsét hamisították, hanem a magyar dénárt. De Gusztáv Adolf svéd király itt vert pénzei is felbukkannak. A pénzhasználati és a hamisítási arányokra is következtethetünk a simontornyai leletből, ahol az 1600 érme közül száz volt csak török. És körülbelül tíz a hamis. A cserépedényben való elrejtésük 1543-ra tehető.

– Más megyékben nem hamisítottak, vagy netán kevésbé szorgalmasak a kincskeresők és a régészek, mint Tolnában?

– Az eddigi ismereteink szerint a Völgységben voltak a legsűrűbben a hamisító műhelyek. Írásos feljegyzések csak elvétve akadnak ilyesmiről a Kárpát-medencében. Ilyen, az egyik pénzhamisító ötvös peréről szóló irat. Királyokról, főurakról, például Zrínyi Miklósról vannak ismereteink, de hogy a nép hogy élt, arról szinte semmit nem tudunk. A parasztok hétköznapi életéről nem szól a krónika. A régészeti anyagokból következtethetünk erre-arra. Most már biztos, hogy egyes falvakban működtek pénzhamisító műhelyek. Erről 15 éve még semmit nem tudtunk. Ez egy új lelettípus. És pillanatnyilag az a helyzet, hogy Somogy és Baranya megyében egy ilyen műhelyt sem találtak. Pedig a kutatás ott sem kevesebb. A mai Szerbia területén viszont van egy Vámtelek nevű puszta, ahol négyre is bukkantak. Ez is alátámasztja azt a feltételezést, hogy a „nagyüzemi” pénzhamisítás arról a tájról terjedt tovább Magyarországra. Az évi adót legyártjuk „okosban”. Akár ez is lehetett a cél.

– A Tolna megyeiek hol voltak?

– Tevelen, Bonyhádvarasdon, Pincehelyen, Gyulajon, Zombán, Tolnán, Jágónakon, Kisdorogon és Szakály határában kettő. A Magyar Régészet című online magazinban közreadtunk erről egy rövid, előzetes publikációt, a bővebb tanulmányon még dolgozunk. Azt majd a tíz lelőhely több ezer tárgyának restaurálása után szeretnénk megjelentetni, a Múzeumi Évkönyvben.

Teológiai tanulmányokat is folytatott a régész

Dr. K. Németh András Szekszárdon született 1976-ban. Tamásiban nőtt fel, jelenleg is ott él, házas, három gyermeke van. Két diplomát szerzett: Károli Gáspár Református Egyetem, történelem szak (2001), Eötvös Loránd Tudományegyetem, régészet szak (2001). Az ELTE-n doktorált 2006-ban. Teológiai tanulmányokat is folytatott, Debrecenben, 2009–2010-ben. Szakmai pályafutását Pécsen kezdte 2001-ben, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál. Aztán a paksi Városi Múzeumhoz került, majd, 2010-ben a Wosinsky Mór Megyei Múzeumhoz, ahol egy ideig a Simontornyai Vármúzeum vezetőjeként tevékenykedett. Számos feltárást vezetett Tolna megyei településeken. Külföldi ásatásokon is részt vett: Franciaországban, Németországban és Romániában. Két könyve jelent meg : A középkori Tolna megye templomai és a Horhosok, puszták, búvólikak (Máté Gáborral, mint társszerzővel), két múzeumi füzete a Tolna megyei, 1848/49-es honvédsírokról és Szelle Zsigmond amatőr régészről, valamint két tamási vonatkozású helytörténeti kötete. Munkásságát többek között Bolyai János-plakettel is elismerték.