Sokat tett a szabadabb sajtóért Tolnában

Egy méltatója azt írta Hazafi Józsefről húsz évvel ezelőtt, hogy „A helyi sajtóélet szakmailag, és emberi tartása miatt is tisztelt személyisége. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az újságírás Tolna megyében zökkenőmentesen alakult át a rendszerváltáskor, eljutva a sorok között olvasástól a szabad véleménynyilvánításig, de nem esve a szabadosság hibájába.”. 

A Tolnai Népújság (illetve elődje, a Tolna Megyei Népújság) főszerkesztő-helyettese volt Hazafi József. Messziről indult: esztergályosból lett újságíró. Tíz éve, 2011 novemberében hunyt el, és 75 éve, 1947 augusztusában született. A kettős évforduló kapcsán beszélgetünk róla a fiával, Hazafi Zsolttal, aki szintén újságíró, Budapesten. 

– Sokat vitt magával apám – emlékszik vissza –, már kisgyerekkoromban, nyári szünetekben, amikor riportokat vett fel. A legjobb fotósokkal dolgozott, Gottvald Károllyal, Bakó Jenővel, s elemében érezte magát. Bárkivel megtalálta a hangot az egyszerű falusi embertől a tanácselnökig. Otthon, a szekszárdi lakásunkban is jöttek-mentek a vendégek, ettek, ittak, beszélgettek, irodalomról, kultúráról, politikáról. Ilyen miliőben nőttem fel. 

De történt egy kis bökkenő: a szoborügy. Amikor a nyolcvanas évek közepén elkészült a szekszárdi kilátó – a város címeréből vett motívumokkal (szőlő, búzakalász) –, a fém szőlőlevelekbe nagy emberek neveit égette bele a művész. Hogy, hogy nem, a helyi állami és pártvezetők neve is odakerült, amit egy szemfüles újságíró, Hazafi József észrevett és megírt. Akkor egy időre el kellett hagynia a megyét. A fővárosban, a Népszavánál folytatta pályáját, s 1987-ben tért vissza. A rendszerváltáskor is érték atrocitások, pedig csak azt csinálta, amit a szakmája megkívánt: publikált, és másokat is hagyott publikálni. Akkor is, ha azok véleménye nem egyezett az övével. Hitt abban a Pulitzer-féle axiómában, hogy a hír szent, a vélemény szabad. 

– Az ellenzék meg akart szólalni – eleveníti fel a nyolcvanas évek végének hangulatát az akkori főszerkesztő-helyettes fia. – Amikor még nem volt helyi rádió, helyi tévé, mindenki a megyei lapból informálódott a helyi eseményekről. Apám egyrészt teret adott kerekasztal-beszélgetéseknek a szekszárdi Sajtóházban, másrészt megjelenési lehetőséget biztosított az ellenzéknek, a még MSZMP-tulajdonú lapban. Én ekkoriban kezdtem kiábrándulni ebből a szakmából. Láttam, hogy két tűz közé keveredik, és jobbról is, balról is támadják. Baloldali reformer volt, ebből adódóan a vaskalapos kommunisták árulónak tekintették, a demokratikus oldalon megjelent emberkék pedig lekommunistázták. Az újság privatizációja, német kézbe adása se tetszett neki. Nagyon kikészült, kapott egy infarktust, és félig-meddig visszavonult. 

A közéleti érdeklődése továbbra is megmaradt. Kisebb heti-, havilapokat szerkesztett (Tolnai Hírlap, Független Délvidék), külső tudósítója volt a Magyar Nemzetnek, a Népszavának, s egy ideig a helyi televízióban is volt heti magazinja, Pont Csütörtök címmel.  Egészsége azonban tovább romlott, s így lassacskán kénytelen volt lemondani minden megbízatásáról. 

– Látva azt, hogy apámat mennyire tönkretette ez a hivatás – mondja Hazafi Zsolt –, még véletlenül sem akartam követni. Hajógépésznek tanultam. Miért mennék én oda, ahol egy tisztességes, tehetséges, becsületes embert ennyi csalódás ér? Ahol ennyi önfeláldozó munka eredménye egy hatvan négyzetméteres lakás és egy öreg Lada. Akkor, 17-18 évesen azt szűrtem le, hogy a sajtó az intrikus, helyezkedő, sunyi emberek lelőhelye. Veszélyes üzem. A jellemóriások nem itt találhatók. De mivel mégis a véremben volt a közéletiség, 23 évesen rászántam magam a visszakanyarodásra. Pesten élek, több lapnál megfordultam, most az elektronikus médiában dolgozom. Ahogy apámtól tanultam, ügyelek a korrektségre, az emberségességre, és arra, hogy mindig önazonos maradjak. Mert jó esténként úgy belenézni a tükörbe, hogy nincs gondom magammal. 

Sok cikke és négy könyve jelent megHazafi József 1947-ben született Őcsényben. Később Szekszárdra költözött, két gyermeke, öt unokája született. Lánya egészségügyi dolgozó, fia újságíró. Pályafutását esztergályosként kezdte. Szakmunkás-bizonyítványt (1965), érettségi bizonyítványt (1977) szerzett, aztán elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet (1980) és a szociológia speciális kollégiumot (1984). Dolgozni a műszergyárban (Mechanikai Mérőműszerek Gyára, szekszárdi üzem) kezdett (1965–1977-ig), majd a Tolna Megyei Népújság munkatársa lett. 

Rövid fővárosi kitérőt követően – amikor a Népszavánál dolgozott – 1987-ben visszatért, már főszerkesztő-helyettesi pozícióba. Szívproblémák miatt 1990-ben leszázalékolták. A napilapos munkát abbahagyta, de több újságnak bedolgozott külsős tudósítóként, és szerkesztett kisebb heti-, havilapokat. Négy könyve jelent meg: Atomerőmű a Duna partján (1983), Csikócsapat (1984), Szembenéző (1987), Lóki mester történetei (1996). Munkásságáért megkapta a Csányi-plakettet és az Urántollat. 2011-ben hunyt el.