A szobrász átlényegít, érzelmet közvetít az anyag segítségével

– Most min dolgozik?
– Apróbb feladatok mindig akadnak – mondja Farkas Pál –, nemcsak monumentális alkotások készítéséből áll a szobrász élete. Néha érmekkel, díjakkal, kisplasztikákkal foglalkozom. És valljuk be: a tempó már nem a régi hetven fölött!

– Azt mondják, annakidején sokszor hajnalig csiszolt, hegesztett, öntött, cizellált…
– Főleg, ha közeledett a határidő, rendesen bele kellett húzni. Éjfélkor játszotta a rádió a Himnuszt, hajnali háromkor meg a Rákóczi-indulót. Előfordult, hogy késő este 11-kor érkezett a kocsi, hogy viszi a bronz lovat Balatonfenyvesre, aztán a sofőr várt, várt, elszunyókált, mert csak fél kettő körül lett kész. Az avatást aznap délelőtt tízkor tartották. 

– Meddig kell csinosítgatni egy szobrot? Mikor van kész? 
– Akkor, amikor már csak rontana rajta az ember, ha hozzányúlna. Nem könnyű eltalálni azt a pillanatot. Abbahagyni és befejezni egy munkát nem feltétlenül ugyanazt jelenti. 

– Volt olyan alkotása, amit nehezen szült meg?
– Ilyen kínlódós emlék nincs bennem. Ha van egy feladat, nekiugrok, s addig nem nyugszom, amíg formába nem kényszerítem, ami ki akar törni belőlem. 

– Melyek a legmaradandóbb alkotói emlékei?
– Ahogy a színésznek az előadás végén a taps, nekem is a szoboravatás jelzi a sikert. Például a szekszárdi Szent István-szobor avatása egy nagyon jól szervezett rendezvény volt. Annyi ember jött el, hogy megtöltötték a teret, a művelődési háztól a múzeumig. Nem feledhetjük Szigetvári Ernő, az OTP nyugalmazott igazgató-helyettesének érdemeit, aki a kivitelezésére való pénzt összekalapozta, cégektől, intézményektől, magánszemélyektől. A közélet robotosának, közmunkásnak nevezte magát, s én lettem a közszobrász. Hasonlóan nagy érdeklődést kiváltó esemény volt Szegeden a Tiszavirágzás vagy a szekszárdi Baka István és Adolph Kolping-szobor avatása. Kisebb méretű művek is lehetnek egy város kultúrtörténetének fontos elemei. 

– Figurális alkotóként mi a véleménye a nonfiguratív szobrokról?
– Ki, mibe nő bele, milyen közegből szerzi az alapvető élményeit, olyan látásmódra tesz szert. Úgy alakult, hogy nekem az emberábrázolás és az állatszobrászat vált a kedves témámmá. Voltak kirándulásaim a nonfiguratív világba is: a megyeszékhelyen, az egyetemi kar mellett egy elemekből álló beton kompozícióm látható, a katasztrófavédelem (a korábbi SZÜV) épületénél pedig egy gömbökből konstruált munka. Jó néhány alkotásomnál igyekeztem összehozni a kettőt; társítani a reális és az elvont elemeket. 

– Sokáig tanított. Nem sajnálta az arra fordított időt? Nem érezte úgy, hogy az alkotás rovására megy? 
– Szerettem tanítani, közel negyven éven át csináltam, általános- és középiskolában, meg a tanárképző főiskolán. A vizuális nevelés című tantárgyat háromdimenzióssá tettem. Eredetileg csak rajzoktatás folyt, aztán elindítottam a mintázás, formaalakítás stúdiumot, ami népszerűnek bizonyult. Agyaggal, gipsszel dolgoztunk, kerámiát is készítettünk. A hallgatók kedvelték és más főiskolák is átvették. Nem mondom, hogy a tanításra fordított idő miatt nem maradt néhány szobortervem az asztalfiókban, de sosem volt olyan érzésem, hogy kár volt ezt csinálni. 

– Saját formaérzéke, kézügyessége mikor vált nyilvánvalóvá? 
– Szegeden nőttem fel, a Tisza partján. Ott volt a kész alapanyag, az agyagos homok, amit a víz hozott. Abból a hordalékból készítettünk a környékbeli gyerekekkel kígyót, halat, békát, várat. Ártéri fák ágaiból faragtunk állatkákat, emberkéket. Az iskolában már én voltam a legjobb rajzoló, s onnantól egyenes úton haladtam tovább a művészeti közép- és főiskola felé. 

– Sok a könyve. Az olvasmányélményei beépülnek a művészetébe? 
– Bizonyára, de ezt még soha nem vizsgáltam. Máig rendszeres, esti olvasó vagyok. Verseket, novellákat, életrajzokat, művészettörténeti írásokat fogyasztok. Olykor még filozófiai értekezéseket is.

– Hívő?
– Nem szoktam ideológiailag besorolni magam. Egyfajta belső hit természetesen van bennem. Érdekelnek az ázsiai népek egykori együttélésével kapcsolatos őstörténeti kutatások, melyek fontos része a hit- és mondavilág. Szakmám kapcsán is fel-felmerülnek bennem misztikus, transzcendens gondolatok. A szobrász megdolgozza, jelentéstartalommal ruházza fel, szinte átlényegíti az anyagot. Érzelmet közvetít vele. Egy jó portré nemcsak egy üres fej. A személyiséget tükrözi. Valamiből valaki lesz. A bronzból egy ember, egy karakter.

A pörgős világ mozdulatlan szobrai
Farkas Pál 1947-ben született Szegeden. A tanárképző és a képzőművészeti főiskolát is elvégezte. Szekszárdon 1971 óta él. Házas, három lánya és négy unokája van. Rajzot, vizuális nevelést tanított általános-, közép- és főiskolán, ám alapvetően szobrászként ismert. Mintegy 70-75 nagyobb munkát készített, jelentős részük közterületeken látható, bel- és külföldön.

Szekszárdon nyolc műve található. Monumentális állatszobrairól is híres. Szálka főterén például egy 320 kilós bronz szarvasbikája látható. Többnyire figurális munkákat készít, hagyományos anyagokból. A nonfiguratív világ, a műanyag és a 3D-s nyomtatás nem vonzza. Úgy véli: egy lakodalmi tortán jól mutathat a számítógéppel sokszorosított menyasszony- és vőlegényfigura, de az egyedi alkotásokkal nem versenyezhet. E nyüzsgő, pörgős, zajos, digitális világban is szükség van a mozdulatlan, mégis messzire repítő, szótlan, mégis beszédes szobrokra.