A nagydorogi kismester, aki 13 évig egy kastélyban lakott

– Egy nagydorogi tanítónő a keszthelyi Festetics-kastélyba költözött. Hogy történt ez?

– Nagydorogi vagyok, de pályakezdőként Sárszentlőrincen tanítottam 1963-tól – mondja Bordácsné Kishonti Erika. – A férjem viszont Veszprém megyei gyökerekkel rendelkezett, kívánkozott vissza, arra a tájra, így kerültünk Szentgyörgyvárra, ahol tagiskola-vezető lettem. Hozzám tartozott az óvoda, a művelődési ház és a könyvtár is. Közben a férjem, aki műszaki végzettségű volt, megpályázott egy állást a 15 kilométerre lévő Keszthelyen. Akkor indult a kastély felújítása, és az volt a feltétel, hogy ott is kell lakni.

– Milyen érzés volt nagyúri módon élni?

– Vegyes érzésekkel gondolok arra a 13 évre. A kastély kezdetben rettenetes állapotban volt. Nem lehetett 19 foknál jobban felfűteni a hatalmas helyiségeket. Ha kinn fújt a szél, benn is járt a levegő, mozgott a függöny, a 3,5 méter magas ablakokon. A helyiségek belmagassága 5,5 méter volt, a nappali ötven négyzetméteres, négy ablakkal és két ajtóval. Összességében így is feledhetetlen volt az az időszak. Egyedi élmény, két kisgyerekkel.

– Aztán?

– Egy ideig Alsópáhokon tanítottam, tíz évig vezettem a kastélyban működő könyvtárat, aztán a keszthelyi Zöldmező utcai iskolába kerültem, ahol egészségi és viselkedésproblémás gyerekekkel foglalkoztam. Mindeközben szőttem, elkezdtem kiállításokra, pályázatokra küldözgetni a munkáimat, és érkeztek az első elismerések. A gyerekeknek kézműves szakköröket vezettem, tanítottam őket szőni, festeni, gyöngyöt fűzni. Nekik is voltak sikerélményeik. Akkoriban jöttek a japánok Magyarországra, többek között az egyik keszthelyi óvodába is kézművességet tanulni, s másfél évre bekapcsolódtam abba a munkába, úgy 1991-92 körül. A vezetőjük Hanik Yoko volt, az egykori Kodály-tanítvány. Azt követően hívtak az 1993-ban induló hévízi gimnáziumba, s onnan mentem nyugdíjba 2000-ben.

– Rajzot tanított a gimiben?

– Mindenféle kézműveskedést és tűzzománc-készítést. Amellett alkotóköröket és könyvtárat vezettem. Az egy olyan felépítésű iskola volt, ahol gazdasági, közgazdasági ismereteket is oktattak, és a gyerekek élesben kipróbálhatták a vállalkozást, a saját termékek értékesítését. Ez annyira jól ment, hogy háromszor nyertünk országos első díjat a hasonló profilú oktatási intézmények versenyében. S aki ott az élen végzett, mehetett az európai versenyre. Így jutottunk ki Máltára, Franciaországba és Walesbe. Bemutattuk a hímestojás-festést, szövést, mézeskalács-készítést, gyöngyfűzést, és az elismerés ott sem maradt el.

– Mindeközben hogy jutott ideje saját munkáira, kiállításaira?

– Az számomra is rejtély. A család, a gyümölcsös, a tanítás, az építkezés (amikor kiköltöztünk a kastélyból), a szakköri és könyvtári munka mellett… Pedig muszáj volt produkálni, mert nívós anyagok nélkül nincsenek kiállítások, nincs Népművészet Mestere cím, se más elismerés. Fontosnak tartottam, hogy a szakköröseimmel együtt is kiállítsak. Japánban például önálló tárlatom volt, de Hollandiában velük közös. Kereken negyven éve működik a szövőszakköröm, épp most adtam át a vezetését az egyik tanítványomnak. De még ott vagyok a szakmai közéletben. Most is beneveztem egy falvédővel, egy faliszőnyeggel és egy egyházi szőnyeggel egy kiállításra, ami novemberben nyílik Budapesten, a Vigadó Galériában.

– Van kedvenc munkája, vagy legnagyobb, legbonyolultabb, legemlékezetesebb?

– Hosszú ideig gobelinnel is foglalkoztam. Nem varrottal; szövöttel. A királyok textilje a szövött gobelin. Némely kastélyban az ilyen csodás alkotások falikárpitként szolgáltak. Rettenetesen időigényes a kivitelezésük. Egy óra alatt meg lehet csinálni talán fél centit. Van egy 120x90 centis Almaszedő nőm, amely körülbelül két évig készült. Sok helyre kerültek munkáim itthon és külföldön. Itt, Keszthelyen például látható egy egyházi szőnyegem a Szent Család-templomban.