"Sokkal több dolog érdekel annál, ami egy emberi elmébe és egy emberöltőbe belefér"

Az elmúlt napokban többfelé nyilatkozta, mennyire örül a Kossuth-díjnak: valahol úgy fogalmazott, amin a balliberális sajtóorgánumok gúnyolódtak eleget, hogy a csúcsra ért. Nem vették el a kedvét a kritikai hangok? Mit jelent önnek ez az elismerés, lehet innen még feljebb – kérdezte lapunk a kitüntetés apropóján Orbán János Dénest.

– Igen, nagyon örülök, ez miért is lenne szégyen? Miféle ócska álszerénység, miféle undorító fanyalgás vehetne rá egy művészt, hogy ne örüljön a legmagasabb állami kitüntetésnek – kérdezett vissza a frissen kitüntetett író, költő. – A művésznek kétszer is megadatik a lehetőség, hogy elutasítsa ezt. Először a felterjesztéskor, másodszor pedig a döntés után, amikor hivatalosan is megkérdezik tőle, elfogadja-e a díjat. Na már most ha elfogadja, akkor miért is kellene letagadnia, hogy örül? 

Csak a liberálbolsevik újidióták fejében fordulhat meg ilyesmi, akik az élet igenlését, az élet örömét, a gyerekvállalás szentségét is képesek megtagadni. Nem kritikai hang ez, hanem ajvékolás, hisztike, dehogy veszi el a kedvemet, sőt, megerősít abban, hogy valamit jól csinálok. Ez az egyik legjobb mérce: a liberálbolsevik ajvékolás maga a dicséret.

Az elismerés, megismétlem, azt jelenti számomra, hogy fölértem a csúcsra. Ám még innen is van feljebb, mert a csúcs fölött ott a végtelen ég. Ott van az, amit már nem lehet díjakban mérni. Nem a díj a cél, hanem az, hogy jól és jót írjak. A díjak fontosak, és jólesnek, de a cél mégiscsak az, hogy az irodalom végtelen nagy könyvébe néhány nagy művet beleírjunk.

– Tamásiban milyen visszhangja volt a díjnak? Úgy tudom ön az első ott élő személy, aki ilyen elismeréssel büszkélkedhet.

– A díjkiosztóig nem volt nyilvános a hír, csak hétvégén érkeztem vissza, és hétfőn elutazom két hétre, így nem volt időm visszalépni a város életébe. A közösségi médiában nem vagyok jelen, de rengetegen gratuláltak sms-ben és e-mailen, és feltételezem, hogy majd az utcán és az üzletekben is fognak, személyesen, mert eddig is megtették, mikor a Magyar Művészeti Akadémia tagjává, majd a város díszpolgárává választottak. 

Szeretem ezt a festői kisvárost, derék emberek lakják, jó itt élni. Igyekszem tenni Tamási érdekében nemcsak azzal, hogy fontos látogatókat hozok ide és jó hírét viszem a városnak, hanem próbálok – amit csak tudok − a helyi üzletekből, helyi termelőktől vásárolni, ha lehet, magyar terméket.

– A kultúra számtalan területén tevékenykedik: íróakadémiát irányít, mesterkurzust szervez, könyvkiadással foglalkozik, van, amikor tévéműsort vagy napilapban kulturális rovatot vezet. Miért tartja fontosnak, hogy ennyi területen kipróbálja magát?

– Van egy súlyos betegségem: a tudásszomj. Sokkal több dolog érdekel, mintsem az egy emberi elmébe és egy emberöltőbe beleférne. Teherbíró vagyok mint egy öszvér és nem tudok nemet mondani, ha valamilyen szép és izgalmas feladatra felkérnek. Márpedig felkérnek, rengeteg megkeresésem van, mivel minden műfajban bizonyítottam már, a verstől az irodalomkritikáig, a filmforgatókönyvtől a musicalig. 

Azt vallom, hogy 24 órába sok minden belefér − és ez így is van. A kíváncsiság, a tudásszomj, az elszántság és a rutin egyszerre teszi gyorssá és mohóvá az embert. Tele vagyok hittel és optimizmussal, úgy állok hozzá, hogy sikerülni fog és jó lesz. Ezért mindig sikerül és valószínűleg mindig jól, ellenkező esetben elmaradnának a megkeresések.

– Arról is beszélt, hogy éppen egy új operett szövegkönyvén dolgozik. Mit lehet tudni erről? Mikor, hol lehet majd megtekinteni?

– Azt, hogy már be is fejeztem. A Budapesti Operettszínház 100. jubileumi évfordulójának díszelőadása lesz, késő őszre időzítettük az ősbemutatót. Tudni kell, hogy már nagyon régóta nem írtak operettet az operett hazájában, egy sikertelen, felemás kísérletet leszámítva több, mint fél évszázada. Klasszikus nagyoperettet pedig utoljára 1942-ben írtak, a Mária főhadnagyot. Úgyhogy ez az évezred első operettje. Egyelőre nem árulnék el többet róla, mert a bőség zavarával kellene küzdenem. És megvárnám, amíg a zeneszerző is befejezi.

– Az utóbbi napokban sikerült kiütnie a biztosítékot azzal is, hogy egy interjúban különös példákkal illusztrálta, ön szerint miért válhatnak lassan tabuvá a szerelmes és erotikus versek a mai fiatal költők körében. Minek köszönhetően tér vissza az ön lírájában az örök téma?

– A költészet fő és örök témája a szerelem, az újidiotizmus azonban ezt is kikezdte. A szerelmes verset művelő költők kiteszik magukat a szexizmus vádjának, sokan már nem merik bevállalni merészebb, szenvedélyesebb versek megírását. Az újidiotizmus mindent megpróbál lerombolni, amire a mi kultúránk, civilizációnk épült: a hitet, a családot, a hazaszeretetet, a barátságot és az érzelmeket, a szerelmet is. A hangos, agresszív kisebbség minden eszközt bevet, hogy megfélemlítse azokat, akik a klasszikus, normális értékek hívei. 

A digitális világban ez könnyen megy: a célszemélyt megtámadják a médiában, lerohanják a közösségi felületeken, és ömlik rá a fenyegetés meg a gyűlölet. A legtöbben megtörnek. Pontosabban: elkerülik a potenciális konfliktust, és inkább öncenzúrát gyakorolnak. No, én nem tartozom közéjük, és továbbra is azt írok le, amit csak éppen akarok, és akkor fogom öregnek érezni magam, amikor már nem sikerül szerelmes verset írnom.

– Nem titok, személyes beszélgetésünk azért nem jött össze, mert nagyban készülődött, a cikkünk megjelenésekor pedig már Egyiptomban lesz. Mi célból utazik oda?

– Ennek is a tudásszomj az oka. Másfél évtizeddel ezelőtt jártam Egyiptomban, komplex körúton és óriási hatással volt rám. Ahhoz, hogy tudd a helyedet az univerzumban, egyszer legalább el kell zarándokolnod a gízai nagy piramishoz: képen, képernyőn nem érzékeled úgy a szürreális méreteit és önnön kicsinységedet. Fenséges, monumentális kultúra az egyiptomi, és meggyőződésem, egy valamirevaló művésznek alaposan ismernie kell. 

Mióta nem voltam, rengeteg új felfedezés történt, gigamúzeumok épültek, egy képzett, komoly helyismeretű szakember kíséretében fel akarom frissíteni és kiegészíteni azt, amit tudok. Több tervezett írásművemhez szükséges, no meg a kínzó tudásszomjam csillapításához.