Egy bizonyos érési szint fölött az alkotás már örömteli játék

– Mi mindennel foglalkozol? 
– Rajzolok, festek, zenélek, olvasok, dalszövegeket írok – mondja Szakács Róbert. – Meg tudtam teremteni azt a szabadságot, hogy reggel, ha felkelek, eldönthetem, hogy aznap mivel szeretnék foglalkozni. Nem kell munkába rohannom, és ott olyasmit csinálni, amihez semmi kedvem. Most végre, az ötvenes éveimben úgy élhetek, ahogy mindig is akartam. 

– És bevételek miből vannak? 
– Húsz éve elsősorban a zenélésből. De tavaly volt egy kiállításom a Babitsban, és a képeim iránt is meglepő érdeklődés mutatkozott. 

– Melyik volt előbb: a képzőművészet vagy a zene? 
– Mindkettő jelen volt az életemben már gyerekkoromban. Képzőművészeti gimnáziumba jártam Pesten, és mivel a kollégiumban sokan gitároztak, én is vettem egyet. Zenekart alapítottunk, elsős koromban, 1981-ben már felléptünk. Üvöltöttünk a színpadon, ami belefért. Forradalmi hangulat, katasztrofális zene, valahogy így jellemezném ma az akkori dolgainkat. Közben persze ment a képzőművészképzés. Egy évig csak kockákat rajzoltunk, hogy a térlátásunk kialakuljon. Aztán jöttek a modellek, többnyire aktok. Nyugdíjas nénik érkeztek modellkedni. Már a tanárunk is unta, és kérdezgette, hogy nincs-e valakinek egy barátnője, aki vállalna ilyesmit. Körbeültük a modellt, kinek hol jutott hely. Aki későn érkezett, az csak hátulról tudta megrajzolni. Egyszer én is így jártam, és elég rossz pozícióból kezdtem a rajzolást. Szemből jött a fény, árnyékos volt a test, félig oldalról, félig hátulról látszott; kínlódtam vele. Az elkészült rajzokat beadtuk az évfolyamversenyre, és én nyertem. 

– De aztán mégsem ezt az utat jártad… 
– Sokat rajzoltam dekoratőrként, vállalati grafikusként a Mezőgépnél, a Tolnatejnél, vállalkozásokkal is próbálkoztam, de a zenétől nem tudtam, nem is akartam elszakadni. Az tekinthető fő csapásiránynak, a legtöbben a Bravo zenekarból ismernek. 

– Hány zenekarban játszottál? 
– Sokban. A Bravo egy 22 éve működő, háromtagú parti zenekar. Lakodalmakban, bálokban játszunk többnyire. A covid előtt 50-55 fellépésünk volt évente, ami aztán 25-30-ra esett vissza. És van a másik formáció, a négytagú Blues Travel Band, amelyikbe két éve szálltam be énekesnek. Alapvetően rockzenésznek tartom magam, egy olyan gitáros-énekesnek, aki komponál és szöveget is ír, és akitől a blues, a lírai számok sincsenek távol. Csakhogy ennek nincs nagy közönsége, nincs belőle rendes bevétel. Amikor dolgoztam valamelyik cégnél, és hét végén itt-ott felléptünk egy-két órás műsort adva, az egyáltalán nem volt fárasztó. Ám amikor éjszakába nyúlóan kezdtünk játszani a lagzikban, ami már pénzt is hozott, döntéskényszerbe kerültem. A zenélést választottam. 

– Dolgozol esetenként más zeneszerzőkkel, szövegírókkal, vagy minden szerzemény teljesen saját? 
– Próbáltam társakkal együttműködni, de problémám volt a hitelességgel. Elő tudok én adni szinte akármilyen slágert, de ha nem tükröződik, hogy ez én vagyok, a közönség észreveszi. Amit el­éneklek, annak a szívemből kell szólnia. 

– És amit rajzolsz? 
– Ott is elengedhetetlen a hitelesség. 

– De ezek nem klasszikus festmények, hanem vászonra nyomtatott képek… 
– Digitális képalkotással Japánban és az USA-ban már sokan foglalkoznak, itthon még nem nagyon ismert módszer. Egy képernyőre kiteszem magam elé a modellt, és a digitális rajztáblán dolgozni kezdek. Könnyű a javítás, a színváltoztatás, rengeteg előnye van. Tehát nem arról szól a dolog, hogy egy internetről levett képet módosítgatok, hanem saját képet alkotok, a technikát is igénybe véve. A végeredmény papírra, vászonra vagy más hordozófelületre kinyomtatható. 

– Nehéz volt ezt elsajátítani? 
– Ha az ember kitapasztalja a dolgokat, nincsenek benne többé görcsök. Minden mesterségben, művészetben van egy bizonyos érési szint, ami fölött az azzal való foglalatosság már csak játék. Örömzene. Az alkotás öröme. Persze a közönség szeretete is boldogít. A bulisabb időszakokban, két-háromszáz ember előtt fellépni nagyon jó érzés volt. Kiállítás utáni gratulációkat be­zsebelni szintén. Mégis talán az a legfontosabb, hogy önmagunkban, önmagunkkal legyünk elégedettek. Gyerekkoromban azért rajzoltam, azért zenéltem, mert jólesett. Nem az eladhatóság, nem a hírnév foglalkoztatott. Most újra itt tartok. 

Volt a Tolnai Népújság tördelője is 

Szakács Róbert 1966-ban született Szekszárdon. A képzőművészeti gimnáziumban érettségizett Budapesten 1984-ben, alkalmazott grafikusi képesítést szerezve. Dolgozni a szekszárdi Mezőgépnél kezdett mint grafikus, dekoratőr. Aztán a bátaszéki művelődési házba került népművelőnek, rendezvényszervezőnek, majd a Tolnatejnél folytatta pályáját grafikai, illetve marketinges munkát végezve 2000-ig. Közben többször vállalkozóként is próbált boldogulni, főleg kiadványszerkesztéssel foglalkozva. Egy darabig a Tolnai Népújság tördelője volt. A rajz mellett a zene is régi kísérője életének. Gimnazista kora óta fellép, zenét szerez, szöveget ír, több mint száz saját szerzeménye van. Jelenleg a Bravo zenekarban és a Blues Travel Bandben játszik. Második párkapcsolatában él. Két saját, három nevelt gyermeke és két unokája van.