Izzasztó finálé

Nehéz hetek, napok vannak mögöttünk. Kezdődött az írásbeli, majd a szóbeli érettségi előtti hajszával, majd folytatódott némi nyugalom után az elmúlt napok várakozással, szorongással telt periódusával, ami egészen szerda estig, a felvételi ponthatárok kihirdetéséig tartott. Furcsa módon jómagam jobban szorongtam, mint az érintett, a felvételiző, vagyis a lányom. Ahányszor kérdeztem, hogy mennyire tart tőle, hogy nem veszik fel az áhított helyre, teljes nyugalommal azt válaszolta: egyáltalán. 

Én is azzal nyugtattam magam, hogy mindent megtett, kimaxolta a lehetőségeket és a képességeit. Mi baj lehet? Nem volt „B” terv, pedig az mindig jó ha van. A leglassabban a szerdai nap, különösen a ponthatár kihirdetése előtti néhány óra telt: úgy éreztem, ólomlábakon vánszorog az idő. Az utolsó percekben már szinte lélegzetvisszafojtva vártam a gyerek kiáltását, hogy megvan, sikerült, de csak nem jött egy hang sem a szobája felől. 

Aztán barátoktól, barátnőktől elkezdtek érkezni a választott egyetemek, karok ponthatárai és vidám üzeneteik, míg végre az általunk első helyen megjelölt intézmény felvételi ponthatára is befutott. Egy örökkévalóság volt az SMS-üzenet beérkezése is az egyetemtől, szinte utolsóként kaptuk meg. Addigra már minden baljós lehetőség lepergett a szemünk előtt. De végül megvolt. Erősen megemelkedett a ponthatár, de így is bőven felvették. 

Egy korszak lezárult, egy új elkezdődött. Egyetemista lett a gyerekem.