Egyedül él, de nem magányos, sok barátja, lelki gyermeke van

– Hamarosan megkapja a gyémánt diplomáját Sudár Sarolta. A 82 éves szekszárdi pedagógus még egy évfordulóhoz közeledik: jövőre lesz hatvan éve annak, hogy eszperantista. Emellett fényképészként is ismert, és ami még érdekes, figyelemre és követésre méltó nála, az a hit táplálta optimizmusa.

 Igaz, hogy nem szokott panaszkodni?

– Ki nem állhatom az állandóan panaszkodó vénasszonyokat – mondja. – Ám, ha valakinek tényleg problémája van, bízvást elmondhatja, meghallgatom, tanácsot adok, imádkozom érte. Egyedül élek, de nem magányosan, ebből adódóan a magányosság orvoslására is van receptem. A modern dolgoktól sem szabad megijedni, én 65 évesen kezdtem számítógépet használni. Nagy az e-mail-forgalmam, és van olyan csoportunk, amely Skype-os rózsafüzért mond.

– Gyógypedagógusként tanított a Szivárvány Iskolában, emellett hitoktató is volt a kezdetektől, amikor erre lehetőség nyílt. Hogyan indult ez a dolog?

– A rendszerváltás után lehetett újraindítani az iskolai hittanoktatást. Az akkori plébános, Farkas Béla megkért, hogy vegyek részt ebben a munkában. Mondtam, hogy nekem nincs ilyen irányú képzettségem. Azt válaszolta, hogy a hit átadása a lényeg, az apostolok se voltak képzett emberek. Először az egészségügyi és a kereskedelmi iskolában tanítottam, később más intézményekben, legtöbbet a Garay, a Szivárvány és az 5-ös iskolában. Tanítás közben magam is tanultam, megtapasztalva a Szentlélek segítségét.

– És még az eszperantó is befért az életébe. Régóta foglalkozik ezzel a nyelvvel?

– Már 1964 óta. Az 1966-os budapesti világkongresszuson is részt vettem. Tanítani 2000-ben kezdtem és tavaly fejeztem be. Csoportokat vittem és egyéni felkészítést is vállaltam. Meg kell mondanom, hogy elég jó agykarbantartó a nyelvtanulás és -tanítás.

– Nincs visszaesés ebben? A hetvenes-nyolcvanas években nagy sláger volt az eszperantó, mostanában alig hallani róla. Van jövője?

– Világszerte növekszik az eszperantisták száma, főleg Afrikában. Magyarországon se beszélhetünk visszaesésről, legföljebb stagnálásról. Ma sajnos kevesen maradnak a mozgalomban. Sokan csak a diplomához csinálják meg a nyelvvizsgát. Pedig az eszperantó ennél jóval több: egy világméretű szervezet, melynek tagjai, minden kontinensen szót értenek egymással. Csakhogy az ilyen érzelmi dolgok a fejlett országok embereit nem hatják meg. Nincs benne gyorsan learatható pénz.

– Ön viszont, úgy tűnik, csupa ilyen dologgal foglalkozik. Gyógypedagógia, fotózás, hit…

– Szeretem a szépet, ezért fotózok, és szeretem szebbé tenni a nehéz sorsú emberek életét, innen a gyógypedagógia, a hit iránti elkötelezettség. Mindig éreztem vonzalmat Isten irányába. Nem otthonról hoztam a vallásosságot, viszont középiskolás diáktársaimtól – a kollégiumban – sokat tanultam e téren. (Tengelicen laktunk akkoriban és a bejárás, a közlekedés elég bajos volt az ötvenes években, azért lettem kollégista Szekszárdon.) Ha nyitva volt a Béla téri templom, az összes bánatomat letettem a lourdes-i Szűzanyánál. Zárkózott kislány voltam, ám a hitnek és az eszperantónak köszönhetően nyitottá váltam. Különböző magánéleti problémák után egyedül maradtam, de nagy a baráti köröm, sok a lelki gyermekem. Napi misére járó vagyok, ami folyamatos lelki megerősít ad.

– A fotózás hobbi, vagy több annál?

– Éltem része, de mindig hangsúlyozom, hogy amatőr fényképész vagyok. Valamikor 2003-ban kezdtem egy kis Canon-géppel. Profi technikám máig nincs, csak rengeteget utazom, jókor vagyok jó helyen, s összejönnek a sikeres felvételek. Voltam Izraelben, Fatimában, Lourdes-ban, Rómában, hazai és külföldi zarándoklatokon, lelkigyakorlatokon, de turistautakon is részt vettem. Többezer kép a termés, ami eddig 45 CD-t töltött meg. Volt 12 kiállításom, adtam fotókat könyvillusztrációnak, és megjelent egy saját albumom is.

– Nagy utazó még ma is?

– Nyolcvan fölött már szívesebben vagyok itthon. Kialakítottam a saját rendemet, rendszerezettségemet. Templomba megyek, összejárok a barátokkal, tagja vagyok a helyi Karizmatikus és Focoláré csoportnak, de egyedül is jól kitöltöm a napjaimat, mindenféle hasznos és testet-lelket nemesítő tevékenységgel. Figyelek az egészséges életmódra és a kellő mozgásra. Hálát adok a Jóistennek a rengeteg ajándékáért, a hivatásomért, azért, hogy még ma is tudok másokon segíteni, és tartalmas, boldog életet élhetek.

Eddig tizenkettő fotókiállítása volt

Sudár Sarolta 1941-ben született Sióagárdon. A szekszárdi Garay gimnáziumban érettségizett 1959-ben, majd a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát Budapesten 1963-ban. Dolgozni Pécsen kezdett, aztán 1969-ben visszatért Szekszárdra, és a Kisegítő Iskolában (a későbbi Szivárványban) tanított, 1978-ig. Gyógypedagógiai szakfelügyelő is volt ez idő alatt, illetve három évig az áthelyező bizottság vezetője. (Arról döntött ez a grémium, hogy a problémás gyerek hova kerüljön.) Pedagógusi pályafutását ismét Pécsen folytatta, majd családi okok miatt, 1982-ben visszaköltözött a tolnai megyeszékhelyre. A Szivárvány Iskolából ment nyugdíjba 1996-ban, de még öt évet rádolgozott. Közben 1990-től hitoktatóként tevékenykedett több szekszárdi iskolában húsz éven keresztül. Mindemellett az eszperantó nyelvet is tanította 2000-től 2022-ig. Fényképeiről is ismert, eddig 12 kiállítása volt.