A hűséges eb a gazdája mellett pihen

Különleges koszorúzáson vett részt a hét közepén Baricz Árpád. Újságíró kollégánk, a Gemenc jeles krónikása az erdőség úgynevezett kutyás tölgyéhez sétált el. A helyszín rendhagyó: 1939-ben egy csodálatos hannoveri vérebet temetett itt el gazdája és – nem túlzás az állítás – igaz barátja, Beöthy-Zsigmond László.

Ennél a vihar által immár négy éve kidöntött fánál, az ott található emléktáblánál koszorúzta meg a nyughelyet Topor István történész. Tette ezt azért, mert jómaga Beöthy-Zsigmond László életét is kutatja. Nem véletlenül, hiszen a hűséges eb gazdája huszártisztként szolgált az  első világháborúban. De mint száz évet megélt személy, amúgy is történelmi adalékok tárházának tulajdonosa volt. A koszorúzásról szólva azonban annyit szükséges megjegyezni: a Wartho névre hallgató derék négylábú földi maradványai már nem a tölgy tövében nyugszanak, hanem a bajai temető egyik koporsójában, a néhai gazda, Beöthy-Zsigmond László porhüvelye mellett.

Ez tehát egy nem mindennapi és ezzel együtt megrendítő történet, melyet a bevezetőben említett Baricz Árpád göngyölített fel. A Magyar Mezőgazdaság című szaklapban megjelent írásából a szerző engedélyével idézünk. Kollégánknak sikerült felvennie a kapcsolatot az 1994-ben elhunyt Beöthy-Zsigmond László lányával, Beöthy Máriával, aki fontos információkat közölt. Mint elmondta, „Wartho 1926-ban született a németországi Weser folyó lovagvárainak környékén. 1931 nyarán érkezett vasúton Budapestre édesapánkhoz, Beöthy-Zsigmond László huszártiszthez. Ezután 8 évig volt hűséges barátja és társa bérelt vadászterületén, a gemenci erdőkben, illetve a belvárosi Dunapart egyik régi házában. A kivételes adottságokkal rendelkező hannoveri véreb az 1932-es kutyakiállításon első díjat nyert, megelőzve gróf Esterházy Tamás Pluto és Zsivány nevű vérebeit.”

Ezzel a kutyával barangolta tehát a múlt század harmincas éveiben a természetet Beöthy-Zsigmond László. A szenvedélyes vadász az  akkori Gemenci-erdőnek mondott területet, azaz a Felső-Gemencet, az Alsó-Gemencet és a Kis-Gemencet cserkészte. A hannoveri véreb, köszönhetően kiváló tulajdonságainak, kétségkívül nevet szerzett magának, felfigyeltek rá az erdészet vezetői is. Ez a magyarázata annak, hogy kimúlásának hírét Parragh József fővadász tette közzé Őcsényből, a Nimród Vadászújság 1939. október elsejei számában: „Tisztelettel jelentem, hogy Beöthy százados úr kitűnő vérebe, Wartho, melynek a hazai vérebtenyésztésben igen fontos szerepe volt, a hazai államdíj és öt németországi első díj tulajdonosa szept. 25-én 14-ik évében kimúlt. Vén meggyfa (ez korabeli elírás, ti.: tölgyfa – a szerk.) tövében, szarvasok váltóján temettük el s a bőgés utolsó akkordjai még gyászindulóként dörögnek fölötte. — Még három vérebünk van, de ehhez hasonló nem lesz többé. Minden egyéb kiválósága mellett igazi hűséges vadászpajtás volt.”

Itt ismét adjuk át a szót Baricz Árpádnak, aki így folytatta elbeszélését: „Az emberséges, finom lelkületű huszár századosnak igaz barátjává vált szeretett kutyája. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Wartho halála után arról gondoskodott, hogy kutyájának emléke fennmaradjon a jövő vadásznemzedékének. Egy nyiladéknál, szarvasok váltóján temették el. Pontosan nem tudjuk, hogy mi történt a fával, feltehetőleg kidőlhetett, majd a mellette lévő tölgy viselte tovább azt a fémtáblát, amire a következő hatsoros szöveget vésette gazdája: Vartho von Winnefeld Sollingen / Államdíjas hannoveri véreb / Minden vérebek között a legnagyobb / Örökre feledhetetlen, hűséges, elsiratott / Barátom! / Aludj Wartho, aludj.”

Ám itt még mindig nincs vége a történetnek. Az időközben – 1945 után – rangjától és jövedelmétől megfosztott, kitelepített, majd a kilencvenes évek elején rehabilitált főtiszt fél évszázad elteltével sem feledkezett meg hűséges barátjáról. A folytatást és lezárást ugyancsak Beöthy Máriától tudjuk.

„Az 1980-as évek végén édesapánk – emlékiratai írása közben – már gondolkodott életének befejeződésén is. Megkérte közeli ismerősünket, Bangó Sándor keselyűsi vadőrt Wartho exhumálására, aki a kérésnek eleget téve, egy dobozban összegyűjtve felküldte neki a kutya csontjait. Unokáját, Kiss Attilát bízta meg, hogy halála után hűséges kutyája maradványait koporsójába helyezze. Így – az ősi magyar szokásrendet követve – együtt kerültek a bajai temető családi kriptájába, az örök vadászmezőkre távozva.”

Wartho tehát már nem az első nyughelyén alussza örök álmát. De maga a gemenci helyszín, a kutyás tölgy rá és gazdájára, illetve az elmúlást is legyőző örök hűségre, barátságra emlékeztet.

Naplót vezetett a Nagy Háborúról

Igazi kincset jelent Beöthy-Zsigmond László huszárfőhadnagy első világháborús (1914-1918) harctéri naplója, melynek szövegét Topor István gondozta és ugyancsak a történész írta a jegyzeteket is. Beöthy-Zsigmond László irodalmi ihletettséggel vetette papírra meglátásait és sorai a háború végtelen embertelenségének bizonyítékai. Íme, egy részlet krónikájából: „Az őrszem tizennyolc éves, csodálkozó szemű kis újonc, most jött egy pótlással és gyermekszívének legbensőbb rejtekén hordja és dédelgeti meleg, befelé sírt könnyek közt egy korán őszült, szomorú kis falusi asszony képét. Az apja huszár volt, a soktemplomos püspöki városban szolgált, és táncos paripán indultak el egy augusztusi napnak hajnalán; ó, be sírt akkor a kis asszony – nem látom többé, érzem – zokogta, míg a legényke csak csodálkozott, hisz oly szép volt minden, a sok virágos huszár, a banda szólt és a lovak türelmetlenül, idegesen táncoltak, a legények csillogó szemében már ott játszott, rezgett boldogan az a kép – midőn győztesen, mámorosan jövünk onnan vissza – ó, ti szegény megcsalt huszárok – és a könnyes asszony jól érezte még az őszön, Lapanovnál fájó lovak rohanása közben lefordult az ő embere és aztán viszik a fiút, az egyetlent és azóta nem tud aludni éjszaka, reggelre könnyesen ébred a párnán, szegényes kis párnán és öregesen ezüstös halántéka és a templomban többet van, mint otthon…  (...) Négyet csilingelt a román óra, hogy üthetnek most otthoni harangok… Váltják az őrszemet… de az elfeküdt a havon, barna keze, szegény kis keze oly kicsiny a karabély otromba tusáján és homlokán, jaj, alvadt vér fénylik…
– Mért küldtétek ezt a gyermeket, dünnyög búsan egy öreg népfölkelő huszár…

És a gyerek nagy csodálkozó kék szeme, mintha valakit keresne és nyitott, kékülő ajka utolsó sóhaját senki sem hallotta, nem is halhatta, hisz ő oly halkan suttogta: Anyám…”