Kell-e imádkoznunk a tisztítótűzbe kerülő halottakért?

– Szekszárdon nőtt fel, honnan a kötődés Medina-Szőlőhegyhez? 
– Élt itt egy nagynéném – mondja Bíró László püspök –, akit úgy hívtunk, hogy „a messzi nagynéni”. Gyakran eljöttünk a búcsúba, és a nyári vakáció idején is töltöttünk itt valamennyi időt. Kisgyerekkoromban még szekér hozott bennünket, később négyen, unokatestvérek már biciklivel is áttekertünk. Nagy kirándulásokat csaptunk, felfedeztük a környéket. Melegszívű, szorgalmas nép lakta a falut, jó visszagondolni azokra az időkre. 

– Mikor misézett itt először? 
– Újmisét biztosan mondtam a szőlőhegyi kápolnában a felszentelésem után, 1974-ben. 

– S az utóbbi időben minden évben meghívják Teréz-napon? 
– Igen, szívesen jövök kóstolgatni picit a múltat, beszélgetni a régi barátokkal, ismerősökkel. 

– Nemcsak a múltról, az elmúlásról is kérdezem, mert közeleg a halottak napja. Régebben megoszlottak a vélemények arról, hogy kell-e értük imádkozni. Volt olyan lelkipásztor, aki ötszáz éve még azt hirdette: aki becsületesen élt, a mennyországba kerül, a becstelen a pokolba, tisztítótűz pedig nincs, úgyhogy fölösleges erőfeszítés onnan kiimádkozni bárkit is. Mi most erről az egyház álláspontja? 
– Luther Márton 1517-ben írta ki a wittenbergi templom kapujára a maga hittételeit. Protestáns gondolkodásra vall, hogy nem kell imádkozni a halottakért. Egyébként, ha komoly katolikus és protestáns teológusok vannak együtt, nem szoktunk összeveszni ezen a kérdésen. A mi nézetünk szerint a tisztítótűz a mennyország előszobája, az a hely, ahol már érezhető Isten szeretetének közelsége. A várakozás ideje változó, de onnan már vissza­zuhanni nem lehet. Igazság szerint az ember nem méltó arra, hogy kapásból Isten közvetlen közelébe kerüljön. 

– Semmilyen ember, a szentek se? 
– Nagy valószínűséggel még ők sem. Imáinkkal segíthetjük halottainkat, hogy az átmeneti szenvedés, mennyországba kerülés előtti várakozási idő lerövidüljön. 

– Saját szenvedéseit hogyan éli meg? 
– Nagyon boldog vagyok. Egy darabig úgy nézett ki, hogy mindkét lábamat amputálják, de rengetegen imádkoztak értem, és most két bottal tudok közlekedni. Több műtéten estem át, 920 napot töltöttem kórházban. Az orvosoknak és egy jó gyógytornásznak köszönhetően talpra álltam. Önállóan ellátom a teendőimet. Mint mondják: a szenvedést nem lehet megmagyarázni, de értelmet tudok neki adni azáltal, hogy másokért felajánlom. Ezt vallom én is. Egyébként csupa öröm az életem. Sokfelé hívnak előadást tartani, misézni; igaz, hogy ülve, de elvégzem a feladataimat. Azt se gondoltam a kórházi kezelések alatt, hogy még egyszer eljövök Szőlőhegyre, s újra itt vagyok.