Mindenki hibás, csak ők nem

Mondom nekik, vannak, akik isznak, meg erőszakoskodnak. – Azok nem mi vagyunk – szól a válasz. – Mi nem is kéregetünk, csak néha, mikor kérés nélkül odaadják, visszatoljuk a kocsit. Abban van pár fillér. Most annyi sem jött össze, hogy venni tudjunk kis felvágottat. Üres zsemlét eszünk. – És, ha dolgoznának? – kérdezem. – Én már 64 éves vagyok – így az egyik. – Engem meg nemrég műtöttek tüdővel – teszi hozzá társa.

– Most még jó idő van, mi lesz, ha jön a tél? – teszem fel a következő kérdést. – Még nem tudjuk, lehet, befagy a hátsófelünk.

– Ismerjük őket is – mondja Szücs László, a hajléktalan szálló vezetője. Hozzá Tolácziné Varga Zsuzsa, a Szekszárdi Humánszolgáltató Központ igazgatója irányított, mondván, ő tud mindent a hajléktalanokról. – Húszat nem haladja meg a száma azoknak, akik közterületen vannak. Néhányan élnek még pincében, eldugott helyen, Ők nincsenek szem előtt – teszi hozzá.

Sokan azonban úgy vélik, hogy vannak jó páran, akik nem csak szem előtt vannak, hanem kimondottan felhívják magukra a figyelmet. Isznak, óbégatnak, erőszakoskodnak, belekötnek az emberekbe. – Ők nem a hajléktalanok, hanem a drogosok. Sajnos sokan egybemossák őket a hajléktalanokkal, a nehéz szociális helyzetben élőkkel. Nagyon fontos lenne megkülönböztetni őket. Ők is ott vannak a nagyáruházaknál, de ott nem mindenki hajléktalan. A drogfogyasztók, alkoholisták, érdekes életmódot folytató fiatalok a hangoskodók, főleg ők azok, akik időnként durvák, botrányt okozók. Gyakran jól szituált férfiak, nők, legtöbbjüknek van otthona, csak életüket konfliktusok kísérik, családjuk is nehezen fogadja be őket. A szert pedig általában haveri körben fogyasztják – tudom meg Szücs Lászlótól.

A hét közepén az ősz még a szebbik képét mutatja, de nemsokára itt a tél. – A korábbi évek tapasztalata alapján azt gondolom, akik most még kinn vannak – bár a hideghez hozzászoktak, és a kötetlenséget is fontosnak tartják – egy-két kivétellel bejönnek a hajléktalan szállóra. Az a férfi és nő, akikkel az áruháznál találkozott, be szokott jönni – mondja a szakember.

Az áruháznál azonban többen is vannak. – Korábban a többi szekszárdi áruháznál is voltak, de, vélhetően az ottani biztonsági szolgálat határozottabb fellépésének hatására most ennél az egynél vannak inkább – véli Szücs László.

Bár a közelgő tél, a szociális gondoskodás a hajléktalanokról és a szigorú rendészek némileg javítják a képet, mégis sokan tartanak attól, hogy maradnak az utcai háborgatók. Ők nem tesznek különbséget a hajléktalanok és a szerfogyasztók között, s a Facebook is tele, nem is jogtalan felháborodásukkal. Sokan attól félnek, hogy a szépülő, zöldülő belvárosban a jövőben is lesznek, akik hangoskodva, piszkolva és piszkítva rondítják a képet.

Vajon mit tesz a város, hogy ne így legyen? Bő tíz éve, amikor a Béla király téren a templomból kijövő hívőket kéregetők zaklatták, a helyzet megváltoztatására az akkori plébános panasza alapján Szekszárd közgyűlése határozatot hozott. Most is folyamatos az egyeztetés a város rendőrkapitánya, a képviselők és a humánszolgáltató központ szakemberei között, de egyelőre megoldás, miként más városokban sem, itt sem született.

Akiknek szüksége van pénzre, hogy italt, drogot vegyenek rajta, ezernyi meggyőző mesét tudnak, az emberek pedig adakoznak.

Évtizedekkel ezelőtt Ferge Zsuzsa akadémikust, a szegénységet, társadalmi kirekesztettséget kutató kiváló szociológust kérdeztem, miért van ez. A professzorasszony azt felelte, mert azt a nyomorúságot józan ésszel nehéz elviselni.

Ezen kellene, kell változtatni. S ebben feladata lenne a hajléktalanoknak, meg a drogosoknak, de azoknak is, akik mérgelődnek, hogy ők olyanok.