Erdélyi mester szaktudását dicsérheti a hónap műtárgya

– Az ónból készült különféle használati tárgyak fénykorukban szinte minden társadalmi réteg asztalán megtalálhatóak voltak – kalauzolt bennünket régvolt korokba Csapai János, a megyei múzeum néprajzos muzeológus munkatársa. – Tányérok, tálak, kannák, poharak, kelyhek,  gyertyatartók, sőt még gombok is készültek ebből a fémből. Elterjedtségét kedvező tulajdonságainak köszönhette: alacsony olvadáspontú, könnyen formálható és szépen díszíthető. Az edényeket öntőformákról készítették, felületüket esztergályozással simították, véséssel és domborművesen öntött részekkel díszítették. Ezüstös fényük révén az ötvöstárgyakhoz hasonlítottak. Az ónt egyébként edénykészítéshez soha nem használták tisztán, hanem ólommal ötvözték. Az ötvözetnek lejjebb szállt az olvadáspontja, jobban kitöltötte az öntőformát, csökkentette a fém törékenységét. Az ötvözés arányára az ólom mérgező tulajdonsága miatt ügyelni kellett. A hagyományos gyakorlat a német területekről elterjedt úgynevezett nürnbergi próba volt, mely tíz rész ón és egy rész ólom ötvözetét jelentette. A magyarországi ónművesség virágkora a 16–17. század volt, ekkor két központja alakult ki, Erdély és a Felvidék. A kannagyártók, „Zinnegiesserek”, „Kannegiesserek” megtalálhatók Pozsonyban, Sopronban, Kolozsvárott, Bártfán, Budán. A 16–17. században Lőcsén, Eperjesen, Nagyszebenben, Brassón és Segesváron is megjelentek az ónöntők. A Felvidéken a legjelentősebb központtá Kassa vált. 

Visszatérve a hónap műtárgyára: az óntál 2,5 centi magasságú, 31 centi átmérőjű, peremén avatatlan kéz által vésett felirat és jelek találhatók: Ágota Tamás, Ágota István 1758. Peremét vélhetően puskalövés hasította ki. Jelöletlen, feltehetően erdélyi mester munkája.

A bonyhádi székely múzeumtól került a Wosinsky Mór Megyei Múzeum néprajzi gyűjteményébe 1958-ban, az akkor – 1955 és 1960 között – itt dolgozó Andrásfalvy Bertalan leltározta. Valószínűleg a bukovinai székelyek hozták magukkal. Hétköznapi funkciót tölthetett be, mivel dísztelen.

Az ón végzete

Az ónöntő mesterek bélyegzővel jelölték meg munkáikat. A városuk címerét vagy annak egy részletét használták fel, a mester nevének kezdőbetűi vagy az egész név feltüntetésével. A 19. század első felében azután az ónból készült használati tárgyakat, így az edényeket is elérte végzetük: a gyorsan terjedő, olcsó keménycserép miatt kiszorultak a mindennapi használatból. A magyar ónedényállomány legnagyobb része a református egyházközségek tulajdonában van, ahol liturgikus funkciót töltenek be, jelentéktelen hányaduk került közgyűjteményekbe és azok kiállításaiba.