Kisnyelveket ment, az izsor szótár már fenn is van a neten

Közéleti munkássága közismert, de kevesen tudnak nyelvészeti tevékenységéről, és arról, hogy költő is, több mint ezer haiku szerzője. Dr. Say István 2011-es nyugdíjba vonulásáig közművelődési területen tevékenykedett. Volt a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Ház igazgatója, a megyei önkormányzat művelődési főosztályának vezetője, és a többszöri név- és feladatkör-változáson átesett Tolna Megyei Általános Művelődési Központ vezetője. Lakhelyén, Sióagárdon tizenhat évig volt önkormányzati képviselő, a megyei közgyűlést pedig tizenkét éven át erősítette. Jelenleg a megyei értéktár bizottság elnöke. Értékmegőrző tevékenysége arra is kiterjed, hogy tanulmányozza és menteni igyekszik az európai, eltűnő félben lévő kisnyelveket.

– Hány ilyen nyelv van?

– Mintegy hetven – válaszolja Say István. – Az UNESCO kiadott egy könyvet a kihalóban lévő nyelvekről. Sok minden felkerült ezt követően az internetre: szótárak, nyelvtanok, bibliafordítások. És huszonévesek elkezdték őseik nyelvét visszatanulni. Finn-ugor népek, kelta népek, balkáni népek nyelveiről van szó. Én a finn és az észt közötti öt kisnyelv nyelvtanát és szótárát már összeállítottam. Ezek: a vebsze, a vót, az izsor és a karjalainak két változata, a livvi és a lüd. Az izsor már fenn van az interneten, s hamarosan könyv alakban is megjelenik.

– Honnan az ez irányú érdeklődés?

– Édesanyám az Országos Fordító Irodában dolgozott. Angol, francia, német és spanyol nyelvvel foglalkozott. De nálam ez nem ment automatikusan, mert az orosszal eléggé hadilábon álltam a középiskolában és az egyetemen is. Latinból jelesre érettségiztem, a németet családon belül, a tantimnál tett látogatásokkor szívtam magamba. Úgy szereztem felsőfokú német vizsgát, hogy iskolarendszerben ezt a nyelvet soha nem tanultam. Viszont tanultam egy évig finnül, mert a magyar-népművelés szakos bölcsészdiplomához ez kellett. S a kiegészítő szakom, az afrikanisztika, négyévi szuahéli nyelvtanulással járt. Ez nem egy kisnyelv; százmillió ember beszéli Kelet-Afrikában. Belekóstoltam még az angolba, franciába, olaszba és bolgárba. Valamennyire lettül is pötyögtem, mert anyám egyik munkatársa a fordítóirodában lett volt, s beszélgetett, levelezett velem. Évek múltával felfedeztem a neten a lett-vebsze szótárat. Így indultak a kisnyelv-mentő próbálkozásaim.

– És a haikuk?

– Erős gimnáziumba jártam a piaristákhoz. Jelenits István a tanárom, Esterházy Péter az osztálytársam volt. Az irodalmi önképzőkörünkben nyüzsögtem. Szinte minden évben nyertem valamilyen pályadíjat verssel vagy latinból való műfordítással. Aztán elmozdultam a közkultúra és a hivatalnokság felé. Írogattam én akkor is, de csak magamnak. Közben rájöttem, hogy ha egy bizonyos terjedelmi határt túllépek, romlik a műveim minősége. Ezért szorítottam be magam a haiku keretei közé. Itt tizenhét szótagban kell elmondani egy életérzést. Kerülöm a névelőket, mert az nagy pazarlás. Pillanatképeket villantok fel, amelyek minden olvasóra másként hatnak, mert sok olvasatuk van.

– Mekkora a termés?

– Az első kötetemben, 2004-ben, hétszázat adtam közre. Egy évvel később újabb háromszázat. S 2014-ben is megjelent egy kis haikus füzetem, Fohászos címmel. Ebbe hetvenhét hitéleti tartalmú háromsoros került. Összességében már ezerötszáz körül járok. Mindig csiszolgatom őket, mert nagy kritikusa vagyok önmagamnak. Most, hatvannyolc évesen egy hatvannyolc haikufüzért tartalmazó kiadványon dolgozom.