Készül az Ötödik évszak című kötete, a létezésen túli létről

Általános iskolában tanított negyven évig, 2017-es nyugdíjba vonulásáig Acsádi Rozália. De nem erről híres. Hanem arról, hogy a megye egyik legjobb költője, aki kikapcsolódásképpen kávéképeket fest és agyagszobrokat készít. Jelenleg munkássága egészét bemutató tárlat látható a paksi könyvtárban. (Kortársak lévén tegeződünk az interjúban.)

–Örülsz, hogy végre csak az írással, alkotással foglalkozhatsz, vagy azért hiányzik az iskola?

– Negyven évig tanítottam, egy helyen – mondja Acsádi Rozália –, és szerettem a munkámat. Kellett egy kis átmeneti időszak, hogy letisztuljanak bennem a dolgok, és átálljak az új életritmusra. Hozzáfogtam az írásaim rendezéséhez, továbbírásához. Elkezdtem kiadni Porlepte PAKSaméták gyűjtőcím alatt a máshova még be nem sorolt írásaimat. Cikkek, interjúk, ajánlók, kiállítás-megnyitók, kisprózák kapnak helyet ezekben a könyvecskékben. Az első már megjelent, a második most van nyomdában. Négyet-ötöt tervezek összesen. Dolgozom egy új versesköteten is. Körülbelül 60-70 költemény kerül majd bele; az idővel kapcsolatos írások, az Ötödik évszak címmel. Kikapcsolódásképpen régebben agyagszobrokat készítettem, újabban pedig kávéképeket. A paksi könyvtárban most látható ezekből kiállítás.

– Az agyag szoborrá válásának módja ismert, de hogyan születik egy kávékép?

– Szeretni kell a kávét. Minden titkot nem árulok el, de kávé kell hozzá. Többféle is. És létrejön egy olyan, kellemes tónusú alkotás, mely az én világlátásomat elég jól visszaadja. Tulajdonképpen akvarellek ezek. A mindennapjaim részeivé váltak, sorra születnek az új munkák, rendszeres relaxációs gyakorlatot is jelentenek számomra.

– Még nem voltál húszéves, amikor az első versed nyomtatásban megjelent. Most hol tartasz mennyiségben és minőségben?

– Már a Pajtás újság is lehozott egy-két versemet kisdiák koromban. Az első komoly publikálásnak egy 1976-os tekinthető: a Somogy című folyóirat közölt egy balladámat. A Tolnai Népújságban is viszonylag sokszor megjelentem a nyolcvanas-kilencvenes években. Összesen huszonöt-harminc újság és negyvenkét antológia adott közre tőlem írást. Saját kötetem tizenöt jött ki eddig. A minőséget tekintve, az ember reméli, hogy egyre jobbak, érettebbek az alkotásai. Annak idején Fodor András, Tüskés Tibor, Szijártó István figyelt fel rám. Talán nem véletlenül…

– Vannak ma kis Acsádi Rozáliák? Úgy is kérdezlek, mint pedagógust: érdekli a mai fiatalokat a vers?

– Pedagógusként igyekeztem eljuttatni a tanítványaimat az irodalomhoz. Sokakat sikerült olvasóvá tenni, s némelyek szerzőként is megállták a helyüket. Mindig voltak szakköreim: dráma, irodalom, általános művészet, mese. Jó húsz évvel ezelőtt, már a legelső magyarországi gyermekantológiában szerepelt az egyik másodikos kisdiákom írása. Fogékony gyerekek voltak, vannak, lesznek. Kodály mondta, hogy a zenei nevelés már az anyaméhben megkezdődik. A versszeretet is beoltható a legapróbb emberkékbe is. Úgyhogy nem kell temetni ezt a műfajt. Időről-időre felbukkannak olyanok, akik elsiratják a költészetet, aztán meglepődnek, hogy feltámadt, él és virul. Mert létjogosultsága van. Mert alapvető emberi szükséglet.

– Van-e olyan álmod, amely most, hogy nyugdíjas lettél, megvalósíthatónak tűnik?

– Régi vágyam egy paksi alkotóház létrehozása. A hely, az ingatlan és a koncepció megvan. Már csak pénz kell hozzá, és társak, akik szívesen dolgoznának velem. Saját írásaimmal kapcsolatos terveim is vannak természetesen. Minden tollforgató őriz a fiókja mélyén és a laptopja zegzugaiban megkezdett, kidolgozásra és elrendezésre váró műveket. Én ezekből merítve szerkesztem meg majd az új verseskötetemet, mely az itt és most nem létező, de az időn, a létezésen túl mégiscsak létező ötödik évszakról szól.

Acsádi Rozália: Láncok, láncszemek (részlet)

„… Mözsi-Szabó Pista bácsinak ígéretet tettem még tavasszal, hogy a tanév végeztével tényleg meglátogatjuk őket, ragaszkodott hozzá, hogy ne csak udvarias ígérgetés legyen a dologból, bejelentkeztünk hát, és az ismételt meghívás azonnalra szólt, út közben szedtem egy napraforgócsokrot, Mariann kezdeményezésére énekeltünk egy kicsit, a Parasztkantátát meg is ismételtük, én egy moldvai dallal igyekeztem kedveskedni, amit Pista bácsi egy másikkal toldott meg, majd mesélni kezdett, és ekkor már tudtam azt is, hogy honnan jön majd az üzenet, a műteremben elidőztem egy kicsit egyedül, s miután kedvencemet, a Bivalyost magamba szívtam újra, rákalandozott tekintetem a két öreget ábrázoló képre, melyen úgy ülnek ott múltjukba, életükbe merülve, fiukra várva, ahogy az én szüleim sohasem ülhettek egymás mellett, mögöttük balra barna ajtó, jobbra egy falra akasztott kasza, s hát ismét a jelek…”