A györgyfalvi gatyahímzés is a megmentendő értékek egyike

– Aki asszonykorában szívesen hímez, vélhetően kislánykorában is örömmel forgatta a tűt…

– Persze – mondja Bognárné Gergely Katalin, aki beleszületett ebbe a népi mesterségbe a Kolozsvárhoz közeli Györgyfalván. – Hímeztünk mi, de az az igazság, hogy édesanyám és nagyanyám csak a kalocsait tekintette értékes, magyar mintának. A helyit nem sokra tartották. Így aztán én se nagyon foglalkoztam vele.  Amikor 26 évesen Magyarországra kerültem az első házasságom révén, még mindig a kalocsait vadásztam. Kötöttem is, horgoltam, gobelineket készítettem, forgattam a tűt gyakran. Hamarosan észrevettem, hogy sárközi, matyó meg más hímzések is léteznek, és egyszer csak megkérdeztem magamtól: miért nem foglalkozol a sajátoddal? Az utolsó pillanatban történt ez, amikor már nem hagyományápolásról, hanem hagyománymentésről volt szó. Előszedtem régi ingeket, és azok gallérjáról kezdtem másolni a györgyfalvi mintákat. 

– Miben különböznek ezek a többi tájegység hímzéseitől? 

– Szinte mindenben: színvilágban, mintakincsben, varrástechnikában. A kalocsainál a kirajzolt motívumot töltjük meg vonaltól vonalig a színes fonallal, nálunk pedig sima, kirajzolatlan anyagra dolgoztak egykor a lányok asszonyok, számolva az öltéseket. Ugyanakkor előfordulnak meglepő hasonlóságok, egymástól távoli tájegységek népművészetében is. Találtam például rábaközi hímzéseken olyan elemeket, melyek fellelhetők Györgyfalván is.

– Mit szokás hímzéssel díszíteni? 

– Használati és dísztárgyakat egyaránt. Készültek terítők, kendők, könyvborítók, ingek, párnahuzatok fehér len- vagy sárgás színű kendervászonra. Régen azt is maguk szőtték. Jellegzetes helyi szokás volt a gatyahímzés. Hosszú szárú gatyákról van szó, két oldalt végig hímezni egy sávot, nem kis munka. Aprólékos, igencsak próbára teszi az ember szemét. Egyébként a népművészetben minden motívumnak üzenete van. A szülőföldemen gyakori az S-minta, ami a végtelenségre utal. 

– Milyen színeket használnak Györgyfalván?

– Ma már semmit. Néha visszajárok, látom és hallom, hogy a fiatalok nem hímeznek, az idősek betegeskednek, fáj a kezük, megromlott a látásuk, sokan meg is haltak. Visszamenteni a hagyományt, hogy ne vesszen el! Ezen dolgozom. Készítek mintalistát, amit egy mintakönyvben, egy képes albumban szeretnék a közeljövőben közreadni. Négy eredeti színünk volt: piros, kék, fekete, bordó. Ehhez később jött hozzá a sárga, a rózsaszín és a zöld. Ami nem mindenkinek tetszett. Édesanyám ezt már túl tarkának tartotta. 

– Van, aki segíti ebben a távolsági hagyománymentésben?

– Mindenben támogat a második férjem, Bognár Cecil, aki népművelőként, kultúraközvetítőként sokfelé ismert. Azt mondja: vállaljuk fel ezt a dolgot, mert ha a gyökér elhal, a törzs se éli túl. Teljesen igaza van. Önmagát tagadja meg, aki nem iparkodik megismerni és megtartani a kulturális örökségét. Kintiek is vannak, akikkel közösek a törekvéseink. A kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem kutatója, Orbán Zselyke a györgyfalvi inghímzésekből írta a diplomamunkáját. Az egyik most végző néprajzos, Boros Adél szintén aktív hagyományápoló. Átfogó képes-írásos anyag egyelőre nincs, de lesz. Pillanatnyilag úgy használhatunk legjobban az ügynek, ha feltesszük a netre a kész, kutatott, kivart mintákat.  

– A teljes mintakollekció összegyűjtése a cél? 

– Mindig bejön valami újabb változat, apróbb eltéréssel. Mindent összegyűjteni lehetetlen, valahol húzni kell egy határt, hogy elkészülhessen egy majdnem teljes anyag. Tetőtől talpig csodaszép elemekből állt ez a viselet, a pártától a tulipános, rézpatkós piroscsizmáig. Lánykoromban még népviseletben jártunk a faluban, hétköznap egyszerűbb, ünnepeken díszesebb öltözetben. Amikor Kolozsvárra kerültem iskolába, szinte meztelennek éreztem magam ráncos szoknya, pendely (alsószoknya), mejrevaló (mellény) és kendő nélkül. Aztán átkerültem a farmernadrágos Magyarországra…