A Pakson kapott elismeréseire a legbüszkébb Csoknyai László

– Hol érte éppen a telefonhívásom?

– Tolnán vagyok, ahova a közelmúltban költöztünk a feleségemmel. Nemrég végeztem a munkahelyemen – felelte lapunknak hétfőn késő délután Csoknyai László, az Atomerőmű SE korábbi 81 kilogrammos súlycsoportban versenyző, kétszeres olimpikon cselgáncsozója.

– Ilyenkor is edzéseket tart?

– Dehogy! Visszavonulásom után rá kellett jönnöm, hogy csak az edzősködésből nem tudnánk megélni, úgyhogy azon felül egy másik munkahelyet is találnom kellett. A Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kft.-nél vagyok fegyveres biztonsági őr. Viszont a fiataloktól sem akarok elszakadni, szeretem, amit csinálok.

– Hogy látja a sportága paksi helyzetét? Az ön generációja után mintha egy nagy szakadék tátongna. Kivétel persze akad, ilyen Pupp Réka.

– Azt érzem, hogy a mai korosztállyal már máshogy kell bánni, mint annak idején velünk kellett. A modern világban sok külső tényező zavarhatja meg a fiatalokat, a tanulás, de főleg az iskolán kívüli élet miatt rögösebb lett az út. Dobai Lászlóval arra törekszünk, hogy az edzőtermen kívül is jó közösséget építsünk, olyat, ami nálunk megvolt. Úgy hisszük, ha a gyerek érzi, hogy tartozik valahová, azt nem szívesen hagyja ott. Valóban, volt egy átmeneti időszak, amikor elmaradtak a kimagasló utánpótlás-eredmények, de most sok szorgalmas gyerek jár hozzánk. Egymást buzdítva, célt kitűzve maguk elé, nagy sikereket érhetnek el.

– Melyik korosztállyal dolgozik mostanság?

– Az 5–7 éveseknél kezdtem, ott sok volt a lány, most a diák A, B és a serdülő vonalat visszük. Itt már csak fiúk vannak, a gyengébbik nem nem tudom, hogy miért, de kikopott. Egy huszonkétezres városhoz képest jelentős az utánpótlásbázisunk, sok a tehetség is. Az edzői csapat, a társaság, a körülmények jók, bízunk benne, hogy a fiatalokban rejlő lehetőségek is felszínre törnek, és akkor a paksi dzsúdó ismét oda kerülhet, ahová valójában tartozik.

– Oda, ahová Kovács Antal, Braun Ákos, Bor Barna, jelenleg pedig a korábban említett Pupp Réka és Cirjenics Miklós mellett ön is repítette a klubot. Visszavonulásáig... Mi döntött a búcsú mellett?

– Mondhatom azt, hogy hiányzott a civil élet? Ötévesen kezdtem el sportolni, 14 esztendős korom óta arról szólt az életem, hogy táskába pakolok be és ki, és alig vagyok itthon. Egyszer eljön az az idő, amikor otthon akarsz lenni, minőségi életet szeretnél élni. Kétezer-tizenhétben megházasodtam, szeretnénk minél nagyobb családot alapítani, de úgy nem lehet, hogy itthon sem vagyok.

– Pedig egy jó erőben lévő Csoknyai Lászlónak esélye lett volna kijutni a jövő évre halasztott ötkarikás játékokra!

– Megmondom önnek őszintén, hogy a 2017-es budapesti világbajnokság után nem volt meg bennem az az érzés, hogy el tudnám vinni magam a tokiói olimpiáig. A két évvel ezelőtti Európa-bajnokság volt az utolsó nagy nemzetközi versenyem, utána egy osztrák Bundesliga-csapatban versenyeztem, akkor már 90 kilogrammban. Ebben a súlycsoportban megnyertem a válogatót is, szereztem még egy magyar bajnoki bronzérmet, de nem éreztem, hogy lenne itt keresnivalóm. Tóth Krisztián nagy név a súlycsoportban, azt gondoltam, ha nem tudok kijutni Japánba, miért csináljam? Azért viszont hálát adok Istennek, hogy fül- és orrtörés kivételével elkerültek a sérülések, nem volt szakadásom sem. Mégsem vagyok egy genetikai csoda, mint Ungvári Miklós, aki a jövő évre halasztott olimpiára negyvenévesen utazik, ha kvalifikálja magát. De inkább az döntött az év végi visszavonulásomról, hogy újabb négy évet vettem volna el a családalapítástól.

– Közel két évtizeden át minden napját az edzőteremben töltötte. Nem is hiányzik a versenyzés?

– Nem volt rossz dolog sportolni, de ha a versenyzés része hiányozna, felhívnám a többieket, és összeveretném magam a tatamin. A viccet félretéve, a feleségem fogalmazta meg jól, amikor azt mondta, hogy akkor úgy éltünk, mint a burokban: utazás, reggel-este edzés. Nemrég számoltuk össze Barnával, több mint ötven országban fordultunk meg, az utazások nagy részét a súlycsoportomban maradva, fogyasztva tettem meg, az úgy nem kellemes. Ami hiányzik, az a társaság. Barnával nagyjából egyszerre vonultunk vissza, tartjuk egymással a kapcsolatot, ahogy Tóth Krisztiánnal is, a gyerekének én vagyok a keresztapja. Nem hazudok, jól érzem magam a civil életben, az éjszakás műszakokat leszámítva otthon, a feleségem mellett, a saját ágyamban hajthatom álomra a fejem. Ennél több nem is kell.

– Ha pályafutására visszatekint, van hiányérzete?

– Sajnálom, hogy olimpián nem sikerült érmet szereznem, ahogy világ- és Európa-bajnokságról is ötödik helyem van, a kontinensbajnokságról csapatban szereztem érmet, illetve Universiadén álltam dobogón. Úgy gondolom, minden okkal történik, amit kaptam, azt meg kell becsülni. Lehet, hogy valakinek ezek az eredmények kevesek, de én büszke vagyok rájuk. Költözéskor előkerültek az érmek, kupák, amikre elégedettséggel néztem. Ezeket már nem veszi el tőlem senki.

– Mire a legbüszkébb ezek közül?

– Mindegyikhez jó emlék köt, de hármat emelnék ki. Arra, hogy az utolsó pillanatban kijutottam a 2012-es londoni olimpiára, arra, hogy egy évvel korábban a sportági berkekben mini-világbajnokságnak hívott párizsi Grand Slam-tornán bronzérmet szereztem, illetve a 2017-es hazai rendezésű vb-ötödik helyre. A sors akarta úgy, hogy az egész család a helyszínen lásson egy utolsót harcolni. De tényleg mondhatnám a csapat Eb-bronzot is, az egy jó társaság volt, igazi magyar módra egymásért harcoltunk.

– És ha azt mondom, hogy 2015 és Kolozsvár?

– Akkor azt válaszolom, hogy nagyon sajnáltam a brit srácot. A bronzmérkőzésen egy akció után szerencsétlenül ért talajt, és bár többször próbálkozott visszatérni, nem tudta folytatni a versenyt, én pedig a karjaimban vittem le a küzdőtérről. Utána sok pozitív kommentárt kaptam, de volt egy félig vicces, félig igaz is köztük. Ha akaratomon kívül is, de én okoztam neki a sérülést, így természetesnek tartottam, hogy lesegítem. A helyemben szerintem bárki ugyanezt tette volna, hiszen nem ellenségek, csak ellenfelek vagyunk verseny közben. Viszont, ha már az elismeréseknél tartunk, nagyon örültem, amikor 2017-ben engem választottak meg az év férfi cselgáncsozójának. A legnagyobb elismerések mégis Paksról érkeztek, amikor megkaptam a Paks Város Sportjáért kitüntetést, illetve az Atomerőmű SE örökös bajnoka címet. Abban a városban nőttem fel, soha nem fordult meg a fejemben, hogy másik klubhoz menjek. Úgy voltam vele, ha leteszek valamit az asztalra, azt Paksért tegyem meg. Ezért is estek jól ezek az elismerések.

Két olimpián is tatamira állhatott

Csoknyai László 1987. október 25-én született Pakson. Cselgáncspályafutását Dobai László kezei alatt kezdte, később az atomvárosi sikeredző, Hangyási László trenírozta tovább. Két olimpián vett részt, a 2012-es londoni és a 2016-os riói ötkarikás játékokon is helyezetlenül zárt.

Legnagyobb eredményei: csapat Európa-bajnok (2009) és bronzérmes (2017), világbajnoki 5., Európa-bajnoki 7., 2x Grans Slam-bronzérmes, 2x Grand Prix-ezüstérmes, 3x Grand Prix-bronzérmes, Európa Kupa-ezüstérmes, 2x European Open-ezüstérmes, 5x European Open-bronzérmes, 3x Világkupa-bronzérmes. Universiade-bronzérmes (2013, egyéni és csapat), 5x magyar bajnok (2008, 2011, 2012, 2014, 2017), 2x ezüst­érmes (2007, 2015), 4x bronz­érmes (2009, 2010, 2018, 2019). Elismerései: Paks Város Sportjáért (2012), Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-díj (2015), Az év férfi cselgáncsozója (2017), Atomerőmű SE örökös bajnoka (2018).

Borítókép: Csoknyai László a feleségével, Kittivel és a házi kedvenccel, Macival. A falon pedig többtucatnyi érem