A Francia Riviérán át vezethet a focista útja a nagy álma felé

– Az amerikai álmot a Francia Riviérára cserélte?

– Egyelőre megelégszem ezzel – vágott vissza szintén tréfásan Zilai János, a Szekszárd Bad Bonesnál nevelkedett, legutóbb a Fehérvár Enth­ronersnél szereplő szekszárdi születésű amerikaifutball-játékos, aki a következő szezonban a Cannes Iron Mask csapatát erősíti majd. – A tengerentúli karriert továbbra sem engedem el, valóban nagy álmom, hogy a sportág őshazájában, az Egyesült Államokban is megmutassam magam, akár egyetemi szinten. Az ehhez vezető út újabb lépcsőfoka lehet a francia légióskodás.

– Azért Dél-Franciaországban sem lehet olyan rossz...

– Nem panaszkodom, nagyon jól érzem itt magam. Pedig otthon mindenki ijesztgetett, hogy nehéz lesz megértetni magam a helybeliekkel, mert kevesen beszélik az angolt, és nem túl segítőkészek, de eddig csak pozitívan csalódtam. Az is igaz, hogy sok helyre még nem tudtam elmenni, mert sokáig az otthonihoz hasonló korlátozások voltak itt is. Zárva voltak az éttermek, maszkot kellett hordani mindenhol. Továbbra is, mielőtt elhagyjuk a lakást, egy hivatalos űrlapot kellett kitölteni minden alkalommal, egy listából kellett kiválasztanunk, milyen indokkal tesszük, az időpontot rá kellett írni, s azután egy órán belül vissza kellett érnünk, de a lakóhely egy kilométeres körzetét sem hagyhattuk el.

– Ezek szerint kint helyreállt a világ rendje?

– Azért ezt nem mondanám. A boltok többsége ugyan nyitva van már, de az éttermek például még nincsenek, az időkorlátot viszont három órára, a távolságot pedig húsz kilométerre tolták ki.

– A csigát ezek szerint még nem sikerült megkóstolnia?

– Még nem, de ódzkodom is tőle. Viszont megkóstoltam a mézes, kecskesajtos pizzát, elég különleges volt nekem, de ízlett. Heti egyszer rendelünk az egyik gyorsétteremből, biztosra megyek, abban nem csalódhatok.

– Akkor csak most lesz lehetősége felfedezni a várost?

– Hozzátenném, hogy végre! Eddig abból álltak a napjaim, hogy francia lakótársaimmal lementünk a tengerpartra, ami három percre van a szállásunktól, ott futottunk kicsit, ami csodálatos érzés. „Takarodó” után pedig kártyázni szoktunk, hoztam egy pakli magyar kártyát, nehogy csak francia legyen a lakásban! Olyan enyhítés viszont nincsen, hogy a versenysportolók szabadon edzhetnek, a konditermek sincsenek nyitva. Ehelyett hetente háromszor mentünk át két csapattárssal a szomszéd városba, ahol az egyesület elnöke lakik, nála edzünk. Ezekre az alkalmakra van egy teljesen valós szerződésünk, ami szerint az egyesületnek dolgozni megyünk.

– Így azért nehéz felkészülni a bajnokságra, nem?

– A szezon majd csak jövő év elején kezdődik, vagyis addig van időnk, de sosem korai elkezdeni az edzéseket. Két hete az utánpótláscsapat már elkezdte, ott edzőként is kiveszem a részem a klub munkájából, a héten pedig már mi, felnőttek is edzettünk. Jó volt újra pályán lenni, a létszám is egész jó volt a vírushelyzethez képest. Csak most sikerült megismernem a csapattársak nagy részét.

– Mik az egyéni és csapatcélok az új szezonban?

– A klubnak az élvonalba való feljutás, én pedig ebben szeretnék minél nagyobb szerepet vállalni. A korábbi klubjaimhoz képest nemcsak védekezésben, de a támadószekcióban futóként is számítanak rám, ami számomra plusz motivációt és egy újabb kihívást jelent. Ki tudja, lehet, hogy emiatt fognak felfigyelni rám más csapatok, akár Amerikából is.