Aggódhatnak a nyolcvanasok, mert a korcsoportjukba lép

– Rendszeresen fut és kerékpározik, ami magában véve nem nagy ügy, viszont, ha hozzátesszük az életkorát, rögtön figyelemre, sőt csodálatra méltó dologgá válik. Dr. Soós László, a szekszárdi nevelőotthon egykori tanára, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet (GYIVI) nyugalmazott igazgatója, több ezer hátrányos helyzetű, állami gondozott gyerek útnak indítója nyolcvanéves. Milyen az időbeosztása mostanában? 
– A családi programok élveznek prioritást, három gyerekünk és hat unokánk van, ez után következik a sport, és sok örömet okoz a kertészkedés, olvasás, rejtvényfejtés is. Ha közeledik egy-egy szeniorverseny, akkor többet futok. Persze a rápihenés is a felkészülés része. Általában heti három-négyszer szoktam edzeni, alkalmanként maximum nyolc kilométert megtéve, a közbenső napokon pedig a kerékpárt tekerem 14 és 35 kilométer közötti távokon. Faddon élünk, s többnyire Tolna vagy Szekszárd a célállomás. 

– Mindig versenyszerűen sportolt? 
– Élsportoló sosem voltam. Állandóan nyüzsgő-mozgó, falusi gyerekként nőttem fel. Gimis koromban kezdtem rendszeresen futni, jó eredményeket elérve. Később a tanítványaimat vittem versenyekre, edzősködtem a tolnai Vörös Lobogónál és a Faddi TSz SK-nál, s csak hosszú szünet után tértem vissza versenyzőként a pályára. Alapvetően középtávfutó vagyok, 800, 1500, 3000, esetleg 5000 méteren. Néhányszor triatlonon is indultam, egyéb kerékpárosversenyeken nem vettem részt. Azt csak felkészülésnek, erőnléti edzésnek tekintem. 

– Mennyi volt a kihagyás az ifjúkori és a szeniorkori megmérettetések között? 
– Vas megyei vagyok, Szombathelyen nyertem először a középiskolás bajnokságon, 800 méteren, 1959-ben. Főiskolás koromban már nem fért bele az időmbe a tanulás és a szórakozás mellett a versenyzés. Csak 51 évesen, 1993-ban kezdtem újra. 

– S azóta is eredményes, nemrég nyert a budapesti fedett pályás szenior versenyen 800 és 1500 méteren. Hogyan vannak itt a korosztályok? 
– Ötévenként. Az egyébként egy márciusi verseny volt, s még a 75–80 évesek között startoltam. Ám most azt mondom: reszkessetek nyolcvanasok, mert jövök! Pár hét múlva elérem a nyolcadik ikszet, s a következő, a nyári versenyen már egy korosztállyal feljebb indulok.

Nem sokat szeretnék futni, hanem sokáig.

– Mi volt a leghosszabb táv, amelyen versenyzett? 
– A Bonyhád–Bátaszék váltóban, 13 kilométer. Nem sokat szeretnék futni, hanem sokáig. A hosszú táv nem csábít, de a rövid sem. Az én izomzatom, testfelépítésem arra nem alkalmas. 

– A tanítás, a gyerekekkel való foglalkozás nem hiányzik? 
– Lassan 15 éve, hogy nyugdíjba mentem, más dolgok töltik ki a napjaimat. Még 2015-ig részt vettem a szekszárdi egyetemi karon a szociálismunkás-képzésben mint címzetes egyetemi docens, oktató, konzulens, vizsgáztató, aztán az az időszak is lezárult.

– Pedagógusi pályája során főleg állami gondozottakkal foglalkozott. Hányan voltak? Hálásak voltak? 
– Ha a létszámok kerülnek szóba, elég beszédes adat, hogy egy időben én voltam 670 gyerek törvényes képviselője. Szekszárdon több nevelőotthon tartozott hozzánk: a faddi, a hőgyészi, az iregszemcsei, a zomba-paradicsompusztai. Később jöttek a családotthonok, úgyhogy többezres összlétszámról beszélhetünk. Vannak gyerekek, akik a mai napig írogatnak, külföldről is, meg-meglátogatnak, köszönik az egykori figyelmet, törődést. Meg kell találni a hangot a srácokkal, együtt tanulni, focizni velük, segíteni a problémáik megoldásában. A szeniorsport is erről szól: együtt vagyunk, jól érezzük magunkat. 

– Mi lesz a következő megmérettetés? 
– A szekszárdi Borvidék Félmaraton, aztán egy bátaszéki verseny, az országos bajnokság Budapesten, majd szeptemberben a paksi Atomfutás. Sajnos fogy a társaság, ahogy telik az idő, ahogy korosodunk, ám a szekszárdi szenior egyesület így is az országban az egyik legnagyobb a maga harmincfős tagságával. 

Címzetes egyetemi docens 
Dr. Soós László 1942-ben született a Vas megyei Csehimindszenten. Szombathelyen érettségizett 1960-ban, majd három diplomát szerzett: biológia–földrajz szakos tanár (ELTE, 1966), nevelőtanár (Gyógypedagógiai főiskola, 1975), pedagógia szakos előadó (ELTE, 1982). Doktori címét 1987-ben kapta kézhez.

Versenyszerűen sportolni középiskolás korában kezdett. Középtávfutó, a Szombathelyi Haladás igazolt atlétája lett. Hosszú kihagyás után szenior atlétaként folytatta a versenyzést. Máig eredményes, többszörös országos bajnok 800, 1500 és 3000 méteren. Pedagógusi pályáját a szekszárdi nevelőotthonban kezdte (1966–1991-ig), majd pályázati úton elnyerte a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatói posztját. Onnan vonult nyugdíjba 2007-ben. Tanítványait is sokszor vitte versenyekre. Házas, felesége nyugalmazott középiskolai tanár. Három gyermekük és hat unokájuk van. Munkásságáért számos elismerést kapott, egyebek mellett Kiváló Pedagógus (1987), Tolna megye kiváló közalkalmazottja (1997) és a PTE címzetes egyetemi docense (2011).