A Pireneusokban is portyáztak a szekszárdi motorosok

Földrajzi expedíciónak is beillik az a szó szerint fordulatos utazás, melyet Kancsár J. Zsolt vezetésével tettek meg nemrég a szekszárdi túramotorosok. Az öttagú csapat négy vasparipa hátán tizennégy nap alatt nem kevesebb, mint hatezer kilométert teljesített. A grandiózus vállalkozás legjelentősebb fegyvertényként a lehetetlent nem ismerő különítmény kelettől nyugatig, majd nyugattól keletig bekalandozta a Pireneusok láncolatát – balesetmentesen!

Aki a francia-spanyol határhegység felderítésére vállalkozik, ne hagyja ki Carcassonne városát. Ezt javasolja a leendő utazóknak Kancsár J. Zsolt, aki ezen a még francia oldalon található településen állt meg – társaival együtt – a 13. századi alapokra épülő vár előtt. A világörökségi listán is szereplő, kiváló állagú, monumentális építményegyüttes a kora középkor hangulatával nyűgözi le az utazót. Carcassonne-ból pedig már látható a Pireneusok vonulata.

– Még mielőtt felkaptattunk volna a hágókra, megmártóztunk a közeli Földközi-tengerben – folytatta a túramotoros. – Az így nyert felüdülés után vágtunk neki a hegységnek. Nyugat felé tartva jobbára a láncolat francia részén haladtunk, de így is szinte beleütköztünk egy spanyol zárványba. Llívia városa, jóllehet francia területek ölelik körbe, Spanyolországhoz tartozik. Miután határellenőrzés nincs, csak a franciáról spanyolra váltó feliratok jelezték, hogy országot váltottunk. Azt nem állítom, hogy ezen kívül valamilyen különleges spanyol jellege lenne ennek a kicsiny beékelődésnek: errefelé, azaz nagyjából a láncolat közepéig ugyanis olyan egyvelege van a francia, spanyol, katalán kultúrának és nyelvnek, hogy néprajzos legyen a talpán, aki képes határozott különbséget tenni.

A nyugati végpontig tartó, közel száz kilométeres szakasz viszont nagyon is karakteres. Annyira, hogy nem francia, nem spanyol, hanem baszk sajátosságokat mutat. Legfeltűnőbb módon az épületeket tekintve. Az itteni településeken a házakat az ősi építészeti hagyományoknak megfelelően, a sarkoknál egymásba kapaszkodó sziklatömbökből emelték az építőmesterek. Sőt, egész falvak egyetlen meghatározó építőanyaga maga a szikla, mely bővében áll rendelkezésre.

A szekszárdi ötösfogat a túra első pireneusi szakaszának végén Hendaye francia határvárosban ismét vízbe vetette magát, de ezúttal az Atlanti-óceán hullámaiba. Meglepőnek tűnhet – avagy, a globális felmelegedés jelen világában éppenséggel cseppet sem különös –, hogy a tölgyerdős kontinentális rész óceánja semmivel sem volt hűvösebb, mint a pálmafás mediterrán terület tengere.

– Azért volt részünk hideg időben is – mondta Kancsár J. Zsolt. – A Pireneusok francia oldalán rendszeresen plusz kilenc-tizenkét fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Igyekeztünk minden éjszaka fedett szálláson aludni, ez azzal az előnnyel járt, hogy feltekerhettük a fűtést és abbamaradt a didergésünk. Reggeli ébredésünkkor a november hónapra jellemző, késő őszi, nyúlós, ködös idő fogadott bennünket. Miután ezer méter fölötti utakon gurultunk, számoltunk a lehűléssel, de azzal azért nem, hogy július végén, amikor Európában kánikula tombol, mi a működésbe hozott fűtőtest mellett melegedünk.

A történethez azért hozzátartozik, hogy a visszaúton, a spanyol részen – talán a déli fekvés miatt? – gyakorlatilag mindvégig kellemes napsütésben sütkérezhettek a szekszárdiak. Így érkeztek meg Andorra területére. A Spanyolország és Franciaország által közrefogott, hegyvidéki törpeállam tulajdonképpen monarchia, két társherceg irányítja, legalábbis elvben: Franciaország mindenkori elnöke, valamint a spanyolországi Séo de Urgel püspöke. A fejedelemség hasonló nevű székhelye nem szolgált különösebb romantikával, mivel – adjuk közre Kancsár J. Zsolt tapasztalatát – egyetlen összefüggő, estefelé fényárban úszó, hivalkodó, a legfejlettebb Nyugat és a szupermodern Japán ötvözetét kínáló bevásárlóközpontból áll. A hármas – katalán, francia, spanyol – hatás okán pedig a használatos nyelv meghatározhatatlannak tűnt a szekszárdiak számára. Az tény, hogy a hivatalos pénznem itt is az euró.

A pireneusi visszaút Roses határfalunál zárult, ide a motorosok már kellően elfáradva érkeztek meg. Nem utolsó sorban azért, mert ezt megelőzően Torla völgyszorosnál önkéntes vállalásként teljesítettek egy hegymászótúrát. Meredek sziklafalon, zuhatagok mellett, kötélen ereszkedtek lefelé, majd ugráltak bele egy tavacskába. A szekszárdi porfelhőlovagok bebizonyították, hogy a vízesések sem fognak ki rajtuk.

A francia autósok zavarba ejtően előzékenyek

Kancsár J. Zsolt felsőfokot használva nyilatkozott a francia autósokról. – Amikor megközelítettünk egy-egy gépjárművet, vezetője azonnal lelassított és lehúzódott az út szélére, de olyan előzékenységgel, hogy az már bennünket feszélyezett. Száz autósból kilencvenkilenc így tesz, olyan közlekedési morált tanúsítva, amilyenről idehaza egyelőre csak álmodhatunk. A falusi kiskocsmákban olyan figyelmességgel, szívélyességgel, délies temperamentummal, harminckét fogat megvillantó mosollyal szolgáltak ki bennünket, mintha törzsvendégek lettünk volna. Az egyik kávézó tulajdonosa helyet foglalt társaságunkban, érdeklődött utunkról és arról, hogy honnan érkeztünk. Nyugtázhattuk, hogy a Pireneusokban is tudnak Magyarországról. Akikkel beszéltünk, szinte mindannyian voltak is nálunk, Budapesten vagy a Balatonnál. Hegymászótúránk vezetője egészen közel került megyénkhez, miután pár éve Siófokon nyaralt.