Az idén Rejtő Jenő nyomában járt, jövőre Jézus útját követi

– Egész életében úton volt, sokat dolgozott külföldön. Mi készteti ezekre az újabb s újabb utazásokra, még most, nyolcvan­évesen is? 
– Az életkorommal nem foglalkozom – mondja dr. Balogh Béla –, viszont érdekel a világ, érdekelnek az emberek. Iszom az új információkat, rácsodálkozom a sok szépségre, érdekességre, mint egy gyerek. Az utazás nálam ismeretszerzés. Tévézni nem szoktam, viszont rengeteget olvasok, és abból merítek ötleteket az úti célok kiválasztásához. Most például a kereszténység eredetével foglalkozom, mert jövőre Galileába készülök. Jártam az inkák földjén, ahhoz May Károlytól kaptam kedvet, Alaszkához Széchenyi Zsigmondtól, Marokkóhoz pedig Rejtő Jenőtől. Pár hónapja voltam ott (még a földrengés előtt), többek között Marrákesben is megfordultam, és igazat adtam azoknak, akik Marokkót úgy emlegetik, mint Afrika Svájcát. Egy rendezett, biztonságos, vendégszerető ország. 

– Úgy tudom, általában egyedül utazik. Nem veszélyes ez? 
– Nem, mert több nyelven beszélek, és jó a kapcsolatteremtő képességem. Amikor Szibériába indultam, féltettek a családtagjaim, mondván, hogy ott nem drága az ember­élet, de nem voltam veszélyben egy percig sem. Kijevben szereztem diplomát annak idején, szót értettem mindenkivel. Évtizedeken át mikroelektronikával foglalkoztam, s akkoriban a legtöbb utazásom szakmai kiküldetés volt. Bécsben például biztos, hogy voltam vagy ötszázszor. 

– Felsőnyéken él? 
– Csak a szülői házat tartom fenn Felsőnyéken; életvitelszerűen Budapesten lakom. Persze amikor egy cikluson át, 2010-től polgármestere voltam a falunak, általában ott tartózkodtam. 

– Az utazásait részletekbe menően tervezi meg? 
– Igen, mindent gondosan előkészítek. Mit akarok látni, milyen járattal érhető el a célállomás, mennyi idő alatt, hol lehet étkezni, hol lesz a szállás? Marokkóban úgy döntöttem, hogy teszek egy 3700 kilométeres körutat, de nem úgy hogy a vezetéssel legyek elfoglalva, hanem úgy, hogy kocsit és sofőrt is bérelek. Egy amerikai turistával együtt néztük meg az országot (plusz a helyi sofőr), mert úgy feleződtek a költségek. Két hetet töltöttünk ott. 

– Melyek voltak a legmaradandóbb élmények? 
– Minden város roppant egyedi, hangulatos és érdekes. A „kék város” például teljesen kék. Kékek az épületek, kék a főtér, kék a szálloda hallja, terasza. Berberek lakják, ami nem arab népcsoport. Eltérő a beszédjük, az írásuk, a kultúrájuk. A másik nagy élmény a crossautózás volt a Szaharában, 45 fokban. A levegő 45 fok meleg, az emelkedő 45 fokos, és gyerünk! Ezek nem lankás kis dűnék, hanem homokhegyek. Úgyhogy nem voltam messze a pelenkacserétől, miután egyik oldalon feldöngettünk, másikon, ugyanolyan meredeken le. Átéltünk egy homokvihart (számum) is, amikor egyik este a sátrunkhoz igyekeztünk. Kipróbáltam a tevegelést is. Nem szerettem meg. Azzal kezdődik a mutatvány, hogy túl kell élni azt, hogy feláll a teve. Kengyel nincs, úgyhogy rettenetesen kell egyensúlyozni, amikor felnyomja először a hátsó lábait, és az ember orra akar esni, aztán az elsőket, és a hanyatt esés fenyegeti a rajta ülőt. 

– Milyen nyelven lehet a berberekkel kommunikálni? Angolul? 
– Általában igen, de a metakommunikáció is működik világszerte. Peruban például elmagyaráztam valakinek mutogatással, hogy ebből a tablettából, reggelente vegyen be fél szemet. Persze vigyázni kell, mert vannak olyan jelek, amelyek egyes országokban mást jelentenek, mint nálunk. A tenyérrel kifelé mutatott V betű ahogy itthon, úgy Angliában is a victory (győzelem), de ha tenyérrel magam felé mutatom, az náluk a lószerszámmal azonos. 

– Tehát ezért is érdemes felkészülni a célországból. Galileába hogyan indul, milyen ismeretekkel? 
– Jézus útját fogom követni, Názárettől Jeruzsálemig. Azt a levegőt szívom amit ő, fürdök majd a Jordánban, csak a veszélyesnek tűnő palesztin területekre nem megyek át. Illetve nem megyünk át, mert most megtetszett ez a program a fiamnak, a lányomnak és az egyik unokámnak is, úgyhogy ez alkalommal, jövő tavasszal, négyen indulunk útnak.