Amerikai katonák zuhantak le Bikács felett a lagzi napján

Egy szép tavaszi napon, 1944. április 13-án Weninger Matyi és Pali szomszéd gyerekekkel örültünk a lakodalomnak, amelyet bent a falu alsó végében, Györköny felé tartottak. Ilyen napokon a gyerekek serege nagy figyelemmel kíséri az ünnep lebonyolítását, mert a szakácsnők többször kijöttek a konyhából az utcára és osztogatták a kuglófot, a süteményt és a perecet a gyerekek között.

Ám még a lagzi előtt monoton motorbúgásra és gépfegyverropogásra lettünk figyelmesek a barátaimmal. Az égre néztünk és máris láttuk a tiszta kék égen a fénylő „kereszteket” alakzatban repülni. Mi ilyenkor mindig igyekeztünk megszámolni, hogy hány gép repül felénk. Sokszor ötven-hatvan, sőt több bombázó repült a fejünk felett. Ahogy figyeltük őket, egyszer csak láttuk, hogy egyikük mélyebben jön lefelé és egy vagy két vadászgép megtámadja, lövi. A Nagydorog felé vezető műúton, az Anger betonhídja mellől néztük a harcot.

Egyszer csak a bombázó bal szárnyából füst gomolygott és a gép motorja szokatlan hanggal egy nagyobb ívet írt le keleti irányba. Majd a bal oldalára fordult és egy ejtőernyős elhagyta a gépet. Közben a vadászgép egy kört írt le és újonnan tüzet okádva megtámadta a sérült bombázót, amely a bikácsi tó, illetve a temető irányába egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant. Néhány másodperccel később egy tompa robaj hallatszott, melyet egy óriási füstfelhő követett a temető felől. Matyi barátom rám szólt: gyerünk, futás a temetőbe, ott zuhant le az amerikai! A mintegy hatszház méteres utat egyhuzamban futva tettük meg, de a repülőt sehol sem láttuk. Talán az erdős rész mögött a homok szőlőkbe zuhant? De ott sem volt. Így aztán dűlőről dűlőre futottunk tovább a többi sráccal együtt. Közben már Kistápé pusztát is magunk mögött hagytuk és még mindig nem bukkantunk a lezuhant gépre. Persze arra nem gondoltunk, hogy mennyire félrevezető az, ahogy az ember ilyen esetekben megbecsüli a távolságot. További két-három kilométeres út után Győri-majorban kötöttünk ki. Végre egy kis akácos mellett láttuk meg a nagy krátert, amelyben kisebb-nagyobb fémdarabok hevertek bűzlő olajtócsák között. Körülbelül mintegy félórás vizsgálódás után az akácoson keresztül hazafelé igyekeztünk. Egyszerre megtorpantam. A krátertől alig nyolc méterre a fán térdtől egy meztelen láb lógott, melyen zokni sem volt. Még jól emlékszem akkori gondolatomra, hogy milyen tiszta volt a lábfeje annak a pilótának a miénkhez képest. Én hamar tovább mentem e szörnyűség láttán, Pali barátom viszont kezébe vette a lábat, és forgatta jobbra, balra. Egy másik ejtőernyős körülbelül háromszáz méterre a becsapódás helyszínétől a Galántai-ház tetejére esett, és egyik combját eltörte. A látottak után visszamentünk Bikácsra.

Megérkezésünk után lementünk a lakodalom színhelyére, és vártuk a finomságok osztását. Később valaki híresztelte, hogy megjött a lovaskocsi Győri-majorból az amerikai foglyokkal. Tüstént nekilódultunk a községháza udvarába, hogy megnézzük a repülősöket, mert amerikai katonákat még nem láttunk. Mikor beértünk a községháza udvarába, kíváncsi szemmel néztük a két foglyot. A törött lábú csak szorongatta a combját szomorú arccal. Pláne mikor Steiner bácsi – akit tolmácsnak hívtak – angolul ráförmedt, és nagyon megszidta. (Steiner bácsi, mint több bikácsi, néhány évig kint volt az I. világháború előtt Amerikában vendégmunkásként, ezért tudott angolul.) A foglyokat Bikácsról csendőrök kíséretében vitték Szekszárdra. További sorsukról sajnos nem értesültem. A halottak maradványait a bikácsi temető jobb sarkában temették el.

Eljöttek elesett bajtársaik holttestéért az amerikai katonák a háború után

Ez időtájt történt, hogy Hágen néném a családjával a réten szénát gyűjtött, amikor egy amerikai alakulat ismét Bikács felett repült. Urspringer bácsi, néném édesapja, aki szintén Amerikában volt vendégmunkásként, a favillával a repülők irányába fenyegetve szidta őket angolul. Az egyik kísérőgép mélyebbre jött, s úgy látszott mintha csupa önteltségből vagy jókedvből a réten dolgozó emberekre lőne. Szerencsére nem sérült meg senki, csak az út szélén álló vizes kannát lőtte szét.

Később, 1946 nyarán egy Jeepben Bikács főutcáján fel és alá kocsikázott néhány amerikai katona. Mi gyerkőcök természetesen utánuk futottunk és kísértük őket. Ők meg szórták a cukorkát, a rágógumit, talán még csokoládét is. A nagyobb srácok meg lesték, hogy mikor pöckölnek egy-egy csikket a levegőbe.

Az amerikai Camel cigaretták maradványai elárasztották a főjegyzői ház melletti részt, ahol a kocsival egy darabig álltak. A legénykék meg a cigaretta maradványokra rávetették magukat, és tovább szívták. Az amerikaiak a községházán megérdeklődték, hogy kivel tudnának beszélni, mert eljöttek elhalt bajtársaik maradványaiért. Hágen nénémet ajánlották, aki Amerikában iskolába járt, és jól beszélt angolul. A sors iróniája, hogy éppen a néném segített nekik, holott két évvel ezelőtt kis híján majdnem lelőtték őket a réten. A Hágen család meg is vendégelte őket. Utána a temetőbe mentek, ahol bajtársaikat exhumálták és elvitték magukkal. Ezzel véget értek az amerikai látogatások Bikácson. Később már csak az Amerikában ragadt régi bikácsiak jöttek látogatóba.