Nézőpontok

Imádok főzni, amiből egyenesen következik, hogy szeretek enni – emiatt pedig edzeni is. Érdekes, azonban hogy ez nem mindig volt nálam így. Anyukám már nagyon korán – tizenegy éves koromban – befogott a konyhában, és miután megtanított rá, onnantól kezdve az én feladatom volt a piskóta készítése.

Eleinte nagyon élveztem, hogy felelősségteljes feladatot kaptam, de egy idő után unni kezdtem a dolgot. Édesanyám persze fokozatosan terhelt és egyre több mindent kellett megcsinálnom. Sokáig tehernek éltem meg, hogy egy-egy forró nyári napon míg mások a medencében pihentek, nekem a forró konyhában kellett a különböző konyhatrükköket ellesnem. A fordulópont akkor jött el, amikor külföldre kerültem és a barátaimnak kezdtem el sütni-főzni.

Mindig nagyon hálásak és boldogok voltak, amikor ételt készítettem nekik. Ez pedig engem is jó érzéssel és büszkeséggel töltött el. A következő ilyen sorsfordulat akkor jött, amikor megszületett a kisfiam és kiderült, hogy ételallergiás. Otthon ez nyilván nem okozott problémát, de az óvoda megkezdésével munka mellett úgy éreztem, a főzés újra egy nyűg lett.

Pár éve új óvodába került a kicsi, ahol meg tudták oldani az étkeztetését, így nekem a főzés újra hobbit jelenthet, ami persze jó hatást gyakorolt rám. Megint minden nap főzök, de már nem kötelező program, inkább szórakoztató. Ebből is látszik, ugyanaz a feladat lehet jó is, rossz is az életünkben. Nézőpont kérdése.