Hitről, akaratról, magyarságtudatról beszéltek az olimpikonok

Dunai Antal és dr. Hegedűs Csaba mindketten tagjai a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének, amelyről  Füleky András, a HMSE igazgatója, egyben az est moderátora elmondta, hogy ez a nemzetköz Hall of Fame, a hírességek csarnokával hasonlatos, olyan magyar egyesület, amely mindig 21 tagból áll. Küldetésük, hogy azokat az értékeket, amelyeket a sport nagyságai hitelesen képviselnek, a hazaszeretet, a céltudatosság, szorgalom, kitartás, tanulás, fairplay, s az olimpiai eszme, megosszák a sport iránt érdeklődőkkel. Ebben a szellemben jött a két sportoló Szekszárdra.

Megköszönte édesanyjának, hogy elérhette olimpiai álmait

Először dr. Hegedűs Csaba olimpiai, világ és kétszeres Európa bajnok birkózó, mesteredző és sportdiplomata beszélt életéről, versenyeiről, sikereiről, s arról, hogy érte el azokat. 
Sárváron született, ott lakott kilenc éves koráig, s akkor elköltöztek, mert 1956-ban a forradalom – így mondta – elfújta édesapját. Este nyolckor felült biciklire, s éjfélkor már jött az ÁVO, hárman zörgették az ablakot, hogy hol van Hegedűs István. Ő kiment Kolumbiába, s a Tengerészeti Akadémián lett a sport professzora.  Itthon édesanyja nevelte őket, szegények voltak.

Elmondta, Szombathelyen, a Nádasdy Gimnáziumból hazafelé gyakran megállt a főtéren egy kirakat előtt, ahol az olimpikonok képei voltak, s a tükröződő üvegen látva saját képét is arra gondolt, jó lenne közöttük lenni. És akarta és tett is azért, hogy ott legyen. Lett is. És boldog volt, mikor 1971-ben a világbajnoki aranyérme mellé kapott pénzből megvehette édesanyjának az első televíziót és elvihette Galyatetőre üdülni, ahol térdenállva megköszönte, hogy felnevelte őt.

Elmondta, már világbajnok volt, amikor szinte ámulva felnézett az 1972-es müncheni olimpián közelükben lakó Mark Spitz amerikai úszólegendára. Aztán szólt a munkáról, tanulásról, arról, hogy mekkora erőt adott neki hite és magyarságtudata. Az a tudat, hogy mi, magyarok, egy kis nemzet tagjai, ekkora sikert értünk el a sportban, s a két új Nobel-díjasunk révén a tudományban is. Mert megtanultuk az edzéseken, hogy mindenre képesek vagyunk. Mikor lemegyünk a víz alá megfulladni, akkor is tudunk győzni, levegő nélkül is.

Porban kezdte a focit az olimpiai bajnok

A birkózó, vagy ahogy nevezték tuskirály után Dunai Antal olimpiai bajnok, európai ezüst cipős labdarúgó, az Újpest legendás játékosa kapta meg a mikrofont. Ő bácskai gyerek volt, a határ menti Garán született, s nem műfüvön, hanem bokáig érő porban kezdett focizni. Ott tanultak egymástól, ott jött rá, hogyan kell cselezni. Ha a kerítés vége volt a pálya széle, csinált egy falpasszt, s vitte tovább az ellenfél mögött kipattanó labdát. De fontos a jó edző is, folytatta. Ő is lassú volt, de megtanították, hogyan fussa a 30 métert 3 és fél másodperc alatt, hogy megelőzte az ellenfelet.

Baján, majd orvosi engedéllyel, 16 évesen, Pécsett játszott. Sok meccsük volt Szekszárdon is. Aztán jött az Újpest, s a győzelmek sora, majd a mexikói olimpián arany, a münchenin ezüstérem. Hitt mindig a győzelemben, az akarásban, s vallja, kell a jó eredményhez adottság is, de fontos a kitartás és a célért a rengeteg munka.

Később, majd tíz évig edző volt Spanyolországban, ahol világbajnok játékosai voltak. A mai magyar labdarúgásról pedig egy kérdés kapcsán, elmondta, neki nem tetszik, hogy a csapatokban olyan sok külföldi játszik. Jó szemű edzőknek a magyar fiatalok, gyerekek közül kellene kiválasztani a tehetségeseket, majd felneveli azokat. Elhangzott egy másik kérdés, hogy egy év múlva eljönnének-e újra Szekszárdra egy ilyen találkozóra? Hegedűs Csaba a kérdésre kérdéssel válaszolt: miért kell várni egy évig?