Lenne igény az igazi, friss, magyar pékárura

Kisgyerekként gyakran jártam a szombat délelőtti „nagybevásárlásokra” édesanyámmal, csak azért hogy a sarki pékségben egy frissen sütött köménymagos-sós vizeskiflit kapjak, mellé pedig egy poharas tejet. Imádtam a még kellemesen meleg péksütemény tésztájának ízét a számban tartani, majd lassan lenyelni egy apró korty édeskés tej társaságában. 

Még a szatyrokat is könnyebben cipeltem egy-egy ilyen bőséges reggeli után. Főként ez volt tehát a kiváltó oka annak, hogy az akkor még számomra érthetetlenül és túlzóan hosszúra nyúló beszerző körutakat vállaltam. A felsőoktatásban eltöltött éveim alatt egy rövid ideig aztán dolgoztam is egy kis pékségben. Nem volt könnyű összeegyeztetni az állandó éjszakai műszakot az iskolával és az élettel, de a fizetés nem volt rossz, és ráadásul minden éjszaka újra átélhettem néhány órára a gyerekkorom fenti kellemes élményét. Hála az apró üzemben folyton terjengő péksüteményillatnak. 

Manapság már egyre kevesebb sarki pékséget találni. Az alapanyagok drasztikusan drágultak, és a munkaerő sem lett olcsóbb. Ez nehéz helyzetbe hozta a régi mestereket: tudok olyanról, aki huszonöt év után zárta be az üzletét. Most a gépeket árulja. Az ő egykori üzlete előtt sem érzi már senki többet a bent sülő finomságok illatát, pláne azok ízét. Nem tudom mi a megoldás, talán összefogásra lenne szükség. Mert igény igenis lenne az igazi, friss, magyar pékárura.