Az élet csodája

Évekkel ezelőtt ott lehettem a Balaton-átúszáson, nekem hatalmas élmény volt. Az egészséges emberek között még soha nem láttam annyi félkarú, egylábú, lábatlan embert, mint ott. Minden fogyatékosságuk ellenére hihetetlen energia volt bennük, ahogy a víz közelébe mentek. Kísérte őket a feleség, férj, gyerekek. 

A Balatonban már az egészségesekkel egyenrangúként úsztak. A vízben nem látszott a fogyatékosságuk. A meghatottságtól alig tudtam megszólalni. Amíg az ember egészséges, természetes neki, hogy van keze, lába és ezeket még használni is tudja. Aztán jöhet egy váratlan baleset, betegség, ami megváltoztatja az ember addigi életét. A betegség olyan mélységekbe lökhet, amit addig elképzelni sem tudott az ember, és a betegség megcsonkítja nem csak a testet, a lelket is. 

Ahogy hallgattam a napokban a parlamenti vita összefoglalóját az eutanáziáról, az esély szó jutott eszembe. Milyen varázslatos szó. Már akinek van esélye az életre. Amikor az orvos mondja, hogy van még remény. Az ember teljes szívével belekapaszkodik a szóba, hátha kap még egy lehetőséget az élettől. Minden erejével bizakodik a gyógyulásban. 
Esély, amit mi magunk is adhatnánk magunknak, akkor is, ha nem történt velünk nagyobb baleset, nem érintett meg bennünket az elmúlás szele. 

Néha az ember elgondolkodik azon, hogy miért is kell ahhoz egy tragédia, hogy értékelni tudjuk az élet hétköznapi apróságait?