A tájak és csendéletek festője portrékat is készít

Korszakváltás, stílusváltás, témaválasztás-váltás jellemzi E. Nagy Mária jelenlegi alkotói periódusát. A szekszárdi festő eddig főként tájképeiről és csendéleteiről volt ismert, most meg elkezdett alakokat, portrékat készíteni. Az ilyen változásoknak nála, sajnálatos módon tragikus előzményei vannak. Nem sokkal édesapja halála után, 1997-ben nyúlt először ecsethez. S most is betegségek, halálesetek késztették arra, hogy „kifesse magából a bajt”. Rendkívül termékeny, heti 3-4 műve születik. Az akrilt neki találták ki: tempósan lehet vele dolgozni, mert gyorsan szárad.

Bírósági irodavezetőként dolgozott E. Nagy Mária, közel negyven éven át. Nyugdíjba 2005-ben ment, s azóta a festés tölti ki szabadideje nagy részét. Az első kiállítása 1997-ben volt Őcsényben, s azóta vagy százötven egyéni és csoportos tárlaton láthatta munkáit a közönség. A megye képzőművészeit tömörítő Bárka szalonnak tizenegy évig szervezte a bemutatkozásait, mint az egyesület titkára. Még Szekszárd francia partnervárosában, Bezonsban is kiállítottak: kilenc itteni és kilenc ottani alkotó. S amikor a franciák jöttek, akkor Dombori adott helyet a hasonló, közös tárlatnak.

Más alkotóközösségeknek is tagja: a kaposvári Art egyesületnek, a székesfehérvári Szent György kórház alkotókörének és a Kovács Ferenc által vezetett bonyhádi rajzszakkörnek. Néha egészen pici, képeslap méretű képeket fest, de a monumentális munkáktól sem riad vissza. Két nagy, huszonnégy négyzetméteres művet készített Hucker Ferenccel közösen. Egy utcaképet a Gemenc Szálló kávézójának falára (ez már nem látható, mert lemeszelték), és egy szekszárdi panorámát, mely az I. Béla gimnázium kollégiumában kapott helyet.

E. Nagy Mária hetvenkét éves, és még képzi magát, tele van tervekkel, mondanivalóval. Erős benne a fejlődés iránti vágy. Kiállítani már nem akar, mert az neki már nagyon macerás, viszont otthonában szívesen fogad érdeklődőket, diák- vagy nyugdíjas csoportokat. Lakásában jelenleg százötvennégy festmény látható.