A Képzőművészeti Társulat nagydíját is elnyerte

Nem jár messze az igazságtól, aki azt mondja, hogy Czencz János volt Tolna megye legjelentősebb festőművésze. Beszédes adat, hogy tizenegy alkotása van a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában.

A Vas megyei Ostffyasszonyfán született 1885-ben, élete nagy részét Budapesten töltötte, de a bombázások elől 1944-ben családjával Bátára költözött, ahol volt egy művészlaknak, nyári rezidenciának használt háza. Sokszor akart visszatérni a fővárosba, de nem sikerült. Egészen a haláláig, 1960-ig Tolnában maradt.

Hagyatékát lánya, Huszákné Czencz Marietta gondozza. A bátai emlékmúzeumban huszonhat festmény látható, úgy összeválogatva, hogy legyen közte portré, akt, tájkép, csendélet és életkép is. Az örökös szívéhez az áll legközelebb, amelyiket az édesapja róla készített, amikor még 14 éves kislány volt.

– Értékelték-e az apját életében, és értékelik-e ma?

– A háború előtt nagyon elismerték, de aztán más világ következett – válaszolta Huszákné Czencz Marietta. – A piros könyves „művészek” tolakodtak előre. Ő már 1908-ban kiállított a Műcsarnokban. Egymás után kapta a kitüntetéseket, még a Képzőművészeti Társulat nagydíját is elnyerte 1920-ban. Rendszeresen kértek tőle alkotásokat csoportos kiállításokra, 1935-től már zsűrimentességet élvezett, vagyis minden képét értéknek tekintették. Ez komoly dolog. Az meg komolytalan, hogy a háború után, amikor felküldött nyolc festményt egy tárlatra a Műcsarnokba, egyet se válogattak be a kiállítandó anyagba. Az őt megillető elismerést ma sem kapja meg. Nincs megfelelően propagálva az emlékmúzeum, kevés a látogató, tudtommal még a megyei értéktárba se került be ez a páratlan érték.

– Hogyan kerültek Bátára?

– A múlt század elején a művészek érdeklődni kezdtek a paraszti kultúra, a népművészet iránt. Kirajzottak a költők, írók, népdalgyűjtők, zeneszerzők és a festők is. Apám olyan hangulatos vidéket keresett, ahol szép a népviselet. Így talált Bátára. Eleinte csak nyaranta jött ide, szállást bérelve, később megvett egy Duna-parti házat, de még mindig csak nyári laknak, ahol festhet az őszi tárlatokra. Műteremlakásunk Budapesten, a Százados úton volt. A szomszédunkban Kisfaludi Stróbl Zsigmond lakott. De a bombázások elől menekülnünk kellett. Én négyévesen érkeztem ide. Kései gyerek vagyok, apám 54 éves volt, amikor születtem.

– S itt hogyan éltek?

– Nehezen. Az anyám beteges volt, az apám a művészetnek szentelte magát, amiből következett, hogy nem kapott nyugdíjat, csak 450 forint kegydíjat. Ráadásul az 1956-os árvízben összedőlt a házunk. Innen, 180 kilométerről nem lehetett a fővárosi kulturális életbe bekapcsolódni. Arra volt csupán lehetősége, hogy ha elfogyott a só vagy az élesztő, akkor vonaton, nem egyszer vagontetőn felutazhatott Pestre beszerezni, ami kellett. Rengeteget szenvedett a megaláztatásoktól. Előfordult, hogy egy levél feladására sem volt pénze, s nem akadt a faluban, aki adott volna neki kölcsön néhány forintot.

– Az emlékmúzeum létrejötte mégis egyfajta elismerés…

– Hát igen; 2000-ben nyitottuk, a házunk mellett. Sok festménye van Budapesten és külföldön is, de azért ide is igen gazdag anyag került. Egyedül azonban, 78 évesen már kevés vagyok a fenntartáshoz, propagáláshoz, csoportok fogadásához. Tudni kell, hogy egy népművészeti kiállítás is megtekinthető a helyszínen. Én tojásdíszítéssel foglalkoztam évtizedeken át; az a fő látnivaló. Kacsa, liba-, emu és strucctojások. Hordtam őket régebben hazai és külföldi vásárokba is. És népi bútorok festésével is foglalkozom. Az örökölt művészi hajlam nálam így mutatkozik meg.