A paksi fafaragó paraszti életképeket készít

Feil József kiváló fafaragó, de biztos és rendszeres jövedelme nem származott ebből a mesterségből. Úgyhogy pénzkereső foglalkozásai mellett, szabadidős tevékenységévé vált a kisebb-nagyobb faszobrok készítése.

Ez év elején vonult nyugdíjba – az atomerőműben volt öltözőügyeletes –, és most már annyi időt szentelhet az alkotásra, amennyit csak akar.

Ácsnak tanult, Dunaújvárosban. Ott szerette meg a fát. Körülbelül 15 évesen látott egy kis, faragott parasztszobrot, s úgy gondolta: ilyesmit ő is készíthetne. Az első munkája egy juhász volt, aztán sorakoztak az egyre bonyolultabb, részletgazdagabb művek, a betlehemi jelenetig, a király- és művészportrékig bezárólag. Köztéri alkotásai is láthatók az atomvárosban.

– Legtöbbször diófával, juharral, cseresznyével, hárssal dolgozom – mondja –, és a paraszti életképeket, lovakat, kutyákat ábrázolom legszívesebben. Gyerekkoromban megérintett ez a világ, édesapám kovácsként dolgozott a téeszben. Egy kovácsszobromat a paksi képtárban is kiállították, még akkor, amikor az Erzsébet Szállóban működött. Sok munkám van magángyűjteményekben, köztéren kettő áll: a Makovecz-templom mögött egy négyméteres Jézus, és a Kálvária-temetőben egy ugyanakkora kereszt, göcsörtös fából. Ezzel akartam szemléltetni, hogy a magyarság, nehéz sorsa ellenére is kitartott a vallás, a kereszténység mellett.

Sok minden kikerül Feil József műhelyéből, ami fából elkészíthető, az apró angyalkáktól a mázsás székekig, padokig. Mégsem halmozzák el megrendelésekkel. A természetes anyagok háttérbe szorulnak a műkütyükorban.

– Ismerni kell a fát – hangsúlyozza –, itt nincs visszavonás gomb, mint a számítógépnél; amit elrontottunk, úgy marad. Én a természetesség híve vagyok, a megmunkálásban is. A véső és a kalapács a szerszámom, ki nem állhatom az esztergálást. Szeretek rajzolni, vázolom, hogy mit akarok előállítani, aztán elkezdem kibontani az anyagból a formát. Most egy táncos páron dolgozom, örömteli várakozással.