Rozsdás megyeként őrzi Tolna emlékét Bihari Puhl Levente

Tolna megyei látogatásom kálváriás történettel kezdődött egy borongós, hűvös tavaszi napon, 1979. április 7-én. A Szekszárdon magasodó Kálvária-dombon találkoztam azzal az akkor még óvónő lánnyal, aki hívásomra feljött oda hozzám, de mivel két hónapig tartó kapcsolatunk után elküldött, öt évre elhagytam nemcsak Szekszárdot, de egész Tolna megyét is. A hölgy Budapestre került, tanító néninek, én pedig visszahúzódtam a Balaton Las Vegasába, Siófokra, hogy aztán 2018-ban a másik rozsdás megyébe vigyem családom és festészetem. A szekszárdi hölgy időközben Facebookos társammá szegődött.

Tolna azonban nem múlt el, és Szekszárd is – amely nevében is erotikát sejtetett – új élményeket tartogatott számomra, többek között kiváló boraival. Abban az időben igazából csak a 65-ös úton való buszozás jelentette a megyét, de a Hőgyész utáni emelkedőről távolban felsejlő Mecsek vonulatai kíváncsivá tettek: vajon mit rejt ez a köztünk elhúzódó dombos-völgyes táj?

A nyolcvanas évek közepén ismerkedtünk össze egy závodi családdal, majd a kilencvenes években felsőnánai barátaink lettek. Szintén a kilencvenes évek elején kezdtem járni több művésztársammal az ország kiállítótermeit, s így több apropó is akadt Tolna rejtelmeinek megismerésére és feltárására. A másik rozsdás megyében jóval később néztem szét, és így fel is tűnt a két megye közti különbség: míg az egyik tele van völgyek mélyén megbúvó, archaikus falvakkal, addig a másikban még völgyek is alig vannak. Ebben a másikban – melynek nevéből nem nehéz kitalálni, miért rozsdás – egy hölgyben találtam a tolnaiakat is felülmúló völgyeket, aki végül feleségem lett.

Tolna azonban már a hetvenes évek elején is megérintett, mivel két fickót is gimnáziumi padtársammá ültetett, az egyiket Mucsiról, a másikat Aparhantról, ki később Siófok első emberévé magasodott. Már akkor kíváncsi voltam, milyen lehet ez a megye, melynek általam ismert egyik küldötte német, a másik székely vezetéknevű volt – nem is sejtve, hogy sok-sok év múlva Kakasdon, a faluházban találkozom majd e két náció testvéri együttesével egy esküvőn, majd az utána rendezett pohárhajigálós lakodalmon. A földrajzot mindig is szerettem, s bizonyára ez szülte bennem a vágyat, hogy felfedjem a rozsda alól Tolna titkait.

Hogy miért rozsdás számomra ez a megye? Igazából nem is az egész megye, hanem csak az a rusztikus világát szemérmesen őrző, dimbes-dombos-völgyes vidék, mely talán Tamásinál kezdődik, és a 65-ös út mentén húzódik, a Mecsek felé szélesebben, de mindkét oldalon, egészen a jó kadarkát érlelő, szekszárdi dombhátig. A dombóvári fennsík, vagy a simontornyai keleti rész már egészen más hangulatok és topográfiai látványosságok tárhelye, nem beszélve a Duna-menti Sárközről, mely azért Bátaszék után visszakanyarodik a dombok világába.

Tolna dombjai egészen mások, mint az ország többi hasonló képződményei, ez már első látogatásom alkalmával is feltűnt. Ahogy az ember tekintete végignéz a tájon valamelyik magaslatról, szinte egyenesnek tűnik, de alig indulunk el bármelyik irányba – ismét a 65-ösről –, ez a látszólagos fennsík össze-vissza van töredezve, és a meredek löszfalakkal körülvett picinyke völgyekben mindenféle ősi falvak bujkálnak, bennük olyan házakkal, amelyek falairól és oszlopos tornácairól is barnásvörösen rozsdás élményeket áraszt a több száz éves történelem.

Annak ellenére, hogy Tolnában is vannak várak, ezek a falvak krumplitermelő, cseresznyeérlelő és rétesillatú békességet árasztanak, ahol rozsdás bajszú papák, és rozsdás szoknyájú mamókák mosolyognak, vagy morcoskodnak ránk, ha éppen az úton kapirgáló, rozsdás tyúkjaikat kergeti autónk. Rozsdás szekerek, rozsdás cseréptetők, rozsdás, öreg téglák, de még a talaj is, ez a sárga lösz is rozsdás lesz ettől az archaikus világtól, aminek színét a rozsdásan lemenő nap fénye még vörösebbre festi.

Nem véletlen, hogy rácsodálkoztam erre a világra, ahol valóban együtt él magyar, székely és német, s ez utóbbiak dolgos keze által még siófoki spájzunkba is jutott mindenféle disznósajt. Tájképfestészetemre is nagy hatást gyakorolt ez a terület, s így történhetett meg az a különös eset egy balatoni festővel, hogy abban az időben kevesebb kép készült a Balatonról, mint Tolnáról. Merthogy itt még a tájból is a rozsdás múlt leletei bukkannak elő, hol egy kőhíd, hol egy letört orrú Mária, hol óriás kagylókat rejtegető tó formájában.

Cserepekre festette a régi házakat

Az ezredforduló táján életemben történt változás új, teljesen egyedi és különleges világot hozott festészetembe. Ekkor jutottam ugyanis egy 18. századi, öreg kúriaszerű épülethez a másik rozsdás megyében, melynek rusztikus tetőcserepei nyitották meg ezt az új távlatot, ábrázolási módot.

Ezekre a tetőcserepekre szervesen kívánkozott a múlt – főképp – népi, archaikus építészete, s így a két rozsdás megye összefonódott. Az épületben talált, szintén 18. századi égetett deszkák egészítették ki a cserepeket, az előbbiekre falvakat, az utóbbiakra jellegzetes, sokszor omladozó, elhagyott házakat festve, s így építészeti és néprajzi kordokumentumok formájában megőrizve azokat az utókor számára – írta Bihari Puhl Levente.

A műtermében lévő, közel száz hasonló tolnai témákat ábrázoló kollekció látható.