Vámbéry Ármin nyomában jártak Üzbegisztánban

Két éve terveztük az utat, amelynek dr. Szilasi Péterrel, a Szegedi Tudományegyetem Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékének docensével, a Magyar Földrajzi Társaság alelnökével, Novák Kovács Zsolt sárbogárdi földrajz-történelem szakos középiskolai tanárral, valamint Szekszárdról dr. Streicher Mátyás ortopéd szakorvossal, az expedíció egészségügyi felelősével vágtunk neki – mondta Gruber László. Hozzátette, egyrészt szerettek volna eljutni azokra a helyekre, amelyeknél annak idején a mindannyiuk által tisztelt Vámbéry járt, másrészt azokat a területeket felfedezni az országban, ahova turisták nem, vagy csak ritkán jutnak el. Pályázatot adtak be, sikerrel jártak, és Magyarország Kormánya, a Bethlen Alapkezelő Zrt., valamint a Fábián Tamás ÉRT-ÉK Alapítvány támogatásának köszönhetően júliusban útra is kelhettek.

„Vámbéry nyomdokain” indultunk el, viszont sajnálatos módon emlékét alig-alig találtuk. A helyiek többsége gyakorlatilag semmit sem tud róla, s a két kiállítóhelyen (Híva és Buhara), ahol koszorúztunk – annak ellenére, hogy kiemelt helyen szerepel kiváló utazónk, kutatónk –, szinte semmilyen információt nem találtunk az emléktáblákon és néhány művén kívül. Jó lenne, ha a jövőben a tevékenységéről szóló ismertető szöveggel is kiegészítenék. Egyik legfontosabb célunk és feladatunk, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok körében ébren tartsuk a Vámbéryre és a többi kiváló magyar utazóra történő emlékezést. Mindezt ismeretterjesztő előadások formájában fogjuk megtenni – értékelt az expedíció vezetője.

A kéthetes expedíció során jártak a kiszáradóban levő Aral-tónál, amelyben még fürödtek is, igaz térdig érő iszapban gázoltak a vízbe. Döbbenetes, hogy fél évszázad alatt sikerült teljesen tönkretenni a tengermaradványt, s annak élővilágát. Megnézték az elsivatagosodó mederben „ragadt” hajókat, s a jól kivehető, hullámverés által formált egykori partot is tanulmányozták. Jártak a Kizil-kum sivatagban, amely nem a „klasszikus” értelemben vett sivatag, hiszen nagyrészt növényzet által megkötött homokbuckákból áll.

Átkeltek az Amu-darja folyón, amelynek vizét a helybeliek csatornákon vezetik el a mezőgazdasági területekre, ezzel csappantva meg jelentősen a vízhozamot. Nem csak locsolásra használják a vizet, hanem speciális eljárással évente átmossák az elsósodott talajt is, hogy termékenyebbé tegyék. Az így sóssá vált vizet megint más csatornákon vezetik el – valójában a sivatagban található „végtavak”-hoz, lefolyástalan területekhez.

A legnagyobb kihívást az utazás során a hőség jelentette. Az Aral-tónál és a sivatagban árnyékban (!) 50-55 fok volt, a forró szél jellegzetes elektromos, kicsit égett, „hajszárító szagot” hozott. Az éjszakák sem jelentettek enyhülést, mindössze 40 fokra „hűlt” a levegő, ami a sátras táborozáshoz nem éppen ideális körülmény.

Nemcsak az ország természeti csodáit, hanem épített örökségét is feltérképezték a csapat tagjai. – Híva városa egy ékszerdoboz, meg is egyeztünk, hogy a legszebb város, amelyet utunk során láttunk. Szamarkand és a Buhara is szép, de mindkettőt földrengések, valamint katonai támadások sújtották, amelyek hatalmas károkat okoztak. Mára újjáépítették a települések nevezetességeit – mondta Gruber László.

Az ország történelme rendkívül színes, aminek köszönhetően kultúrák olvasztótégelyévé vált. Érdekesség, hogy bár Üzbegisztán évtizedekig a Szovjetunió része volt, ez nem nyomta el a lakosok hitét, komolyan veszik és gyakorolják ma is a muszlim vallást.

Az utazók megismerkedtek a gasztronómia jellegzetességeivel is, bár előzetesen arra intették őket, hogy óvatosan bánjanak az ételekkel. Nagy a kísértés, ha már valaki eljut Üzbegisztánba, ott elég olcsó az élet, kevés pénzből is nagyon jókat lehet enni. A helybeliek leggyakrabban bárányt fogyasztanak, amelyet nagyon sok formában készítenek. A legismertebb nemzeti specialitásuk a plov nevű étel. Az elnevezés egy gazdagon fűszerezett rizses húst takar. Mint kiderült, lóhús is kerülhet az asztalra, például fürjtojással „megbolondítva”. De mindenképpen meg kell kóstolni a helyi zöldségeket és gyümölcsöket is, különösképpen a dinnyét.

Az országba jutás hatósági szempontból viszonylag egyszerű, január óta nincs szükség vízumra. Az utakon, a tartományi határokon viszont fokozott rendőri jelenlétre, sűrű ellenőrzésekre lehet számítani. Az emberek nagyon kedvesek, barátságosak, szívesen fényképezkedtek az utazókkal, sőt, még egy lakodalomba is behívták őket.

Érdekes kontrasztot alkot, hogy a helybeliek még nagyon sok helyen szamaragolnak, lovagolnak, ugyanakkor Szamarkand és Taskent között óránkénti 230 kilométeres sebességgel száguldó vonat jár. Az úthálózatuk közepes (az Aral környékén kimondottan rossz) minőségű, a közlekedés hozhat néhány meglepetést az utazók számára. Például az autópályákon vannak olyan részek, ahol vissza lehet fordulni a túlsó forgalmi sávokba. A felüljárókat még nem nagyon ismerik. Nagyon színesek a piacok, bazárok. Rengeteg fajta fűszert, aszalt és friss gyümölcsöt kínálnak, amelyért a helyi pénzzel, szommal lehet fizetni (közel tízezer szom egy euró).

Az ország legjelentősebb bevételi forrása a gyapottermesztés a földgáz kiaknázása mellett. Mind több helyen földgáz kutak nőnek ki a földből, és azok közül, akik régen halászatból éltek, ma már sokan ebben az iparágban találnak boldogulási lehetőséget. Uránt is bányásznak – az expedíció tagjainak sikerült egy uránércet szállító teherautóval is összefutniuk.

Az élményekről hamarosan bővebben több helyen is hallhatnak előadásokon az érdeklődők Tolna megyében, hiszen cél az is, hogy Vámbérynak és bejárt útjának emléket állítva, saját tapasztalataikat minél több érdeklődőhöz eljuttassák.