A karikatúra negatív, kritikus mű, amely felnagyítja a hibákat

– Fura műfaj ez, nehéz pontosan meghatározni, mi is az a karikatúra – kezdte Marabu. – Azt gondolnánk, karikatúra az, amit a karikaturista rajzol, karikaturista pedig az, aki karikatúrákat rajzol. De nem, a karikatúra nem műfaj, hanem alkotói látásmód: lehet zene, akár tánc is. Fellini filmjei teli vannak karikatúrákkal.

– Amit mi csinálunk, az egy szűkebb kategória. Amikor az 1840-es években először megjelentek az illusztrált szatirikus újságok, a rajzos, vicces képecskéket az angolok cartoonnak nevezték. Újságban van, vicces és rajz: na, ez a mi műfajunk, magyarosított szóval a kartun.

– Weisz Bélánál a kartun szó még több jelentéssel is bír. Amikor 1900 körül megjelent a film, és kísérletező kedvű emberek rajzfilmeket kezdtek készíteni, azokat is cartoonnak nevezték. Így Weisznél a cartoon kifejezés többszörös telitalálat, mert ő mint rajzfilmes és karikaturista is cartoont rajzol. Egy igazi magyar kartunista!

– Kár, hogy nálunk nem terjedt el ez a jó kis szó. Magyarosan hangzik, és pontosabban határolja be a műfajunkat – ami aztán megint csak ezerféle lehet: közéleti-politikai, bohóckodós-börleszk, vagy akár elgondolkodtató-filozofikus. Ahány rajzoló, annyiféle.

– Sajnos a karikaturistáknak sanyarú a sorsa manapság, és ez nemcsak magyar jelenség, hanem világhelyzet. A papírsajtó fonnyad, sorvad, így a megjelenő kartunnak sincs helye. A 2008-as válság után egyre kevesebb lett a hirdető, drágultak a lapok, elfogytak az olvasók. Közben olyan új generációk nőttek fel, akiket a papír már nem is érdekel, mert jött az internet. Kevés a túlélő lap, és azokban sem kellenek már a karikaturisták.

– Sokszor és sokan érzik bántónak a megjelenő karikatúrákat. A karikatúra valóban negatív, kritikus mű. A világ és az emberek hibáival foglalkozik, a negatív jelenségeket piszkálja. A rosszat felnagyítja, kiforgatja, úgy tálalja, hogy még nagyobbnak mutatja, ezzel még láthatóbbá teszi, és el is ítéli. Persze humorba csomagolva, hogy ne fájjon annyira. De néha fáj. És itt a nagy kérdés: helytelen dolog a kritika? Nem illendő rámutatni arra, ami nem működik helyesen? És főképpen: hol a határ a humor, a szatíra, a gúny és a megalázás közt?

– Itt van például a Charlie Hebdo nevű szatirikus lap esete. Az ott megjelent rajzokból némelyiket én nem rajzolnám le semmiképpen, nem is közölnék le a magyar lapok, de a legtöbb francia lap sem. Mégis, van létjogosultságuk ezeknek a rajzoknak? A francia bíróságok szerint igenis van. Fontosabbnak tartják a kritikát és szólásszabadságot, mint a társadalmi érzékenységet. Nekem is ez az álláspontom. Az elhallgatás és elhallgattatás súlyosabb problémákat okoz.

– Engedélyezett magyar sajtótermékben is jelent már meg olyan rajz, hogy leestem a székről, amikor a kezembe vettem. Például, a Tücskök és Hangyák című képregény. Szerkesztőként sosem jelentettem volna meg, viszont médiacenzorként nem is tiltottam volna be. A szólásszabadság megvonása nem megoldás, az ilyesmit az olvasóra kell bízni: aki viszolyog az alantas humortól, nem vásárolja többet. A Charlie Hebdo rajzainak is megvolt a maga közönsége, de amint szörnyű szenzációt csináltak belőle, az egész világon hirtelen százmilliók ismerték meg azokat az elítélt rajzokat. Ha a saját szubkultúrájában jól elvan a durva, vagy a gagyi, vagy az alantas, hát hadd legyen. Vannak más lapok, ahol megjelenhet az ellenvélemény, és az olvasó választhat, őhozzá melyik a méltóbb.

– Ettől függetlenül tényleg jelentős kérdés, hogy van-e felelőssége a karikatúrának. A rajzról a karikaturista, a szerkesztő, a laptulajdonos és az olvasó is dönt. Ez a folyamat, ha nem manipulált a sajtópiac, és hagyjuk szabadon működni, akkor öntisztító. Remélhetőleg kilöki a szemetet, és megmarad, hát, ha nem is a gyémánt, de legalább az elfogadható.

– Nekem rajz miatt még nem volt sajtóperem, de nem is olyan a rajzi stílusom; puhán, szelíden formálom a poént. Hosszú évekig nem is nagyon rajzoltam arccal politikusokat, inkább általános morális oldalról közelítettem meg egy-egy társadalmi témát. Ha jól tudom, eddig egy karikaturistánk volt, aki miatt politikus sikeresen perelt lapot: egy kisgazda politikusnő 1997-ben, akit fürdőruhában ábrázolt egy eléggé ártatlan rajzocskában az a pernahajder karikaturista. De Magyarországra nem jellemző a példastatuálás, nem szokás a karikaturisták kezére ütni.

Bekeretezte a politikus a karikatúrát

– Nemrég rajzoltam egy viccecskét egy magyar politikusról, nyilván igazságtalan, szemtelen, pofátlan módon fölnagyítva, kiforgatva az aktuális esetét. Kritikának szántam. Ilyenkor úgy képzeltem, hogy akiről szól, az megnézi, majd megrendülten így szól: igen, igaza van a rajzolónak, magamba szállok, holnaptól más ember leszek! Hát nem így történt. A politikus kinyomtatta, bekeretezte a képet, kirakta dolgozószobájának szekrényére, és még szelfit is készített vele. Úgyhogy ebből nem lett sajtóper. Nem tudom, melyiknek örülnék jobban: lehet, hogy a sajtóper nagyobb dicsőségemre válna – mondta Marabu.

A rajz hatalma

– Volt hajdanán egy Gillray nevű angol karikaturista, aki meglehetősen hatásos szatírákat készített Napóleonról – mondta Marabu. (Ezek afféle röplap formában megjelenő színezett metszetek voltak.) Napóleon Elba szigetén így beszélt erről a rajzolóról: többet ártott nekem, mint egy tucat generális.

Borítókép: Marabu (jobbra) barátjával, Weisz Bélával (középen), utóbbi kiállításának megnyitóján