Friss levegő várta a faluban, ahol tiszta forrásra is talált

– Egészségügyi okok miatt minél előbb friss, vidéki levegőre volt szükségem – kezdett bele történetébe Porteleki László. – Ez akkor is így volt, ha az ötvenes évek végén a maihoz képest sokkal kevesebb mennyiségű kipufogó gáz szennyezte a főváros levegőjét. Miután szüleim ozoraiak, nem is volt kétséges, hogy hova visznek. Születésem után nem sokkal már Ozorán nevelkedtem, nagyszüleim védőszárnyai alatt. A népi kultúra iránti érdeklődésem ebben a faluban alapozódott meg, mert akkoriban, a hatvanas évek elején még sokan őrizték a hagyományokat. Zenélt itt helyi magyar parasztbanda, valamint jobbára svábok alkotta tűzoltózenekar is. Előfordult, hogy ez a két csapat együtt is játszott. Emellett több idős ember citerázott, köztük dédnagyapám is. Emlékszem, hogy készített nekem egy kis citerát és elvitt magával köszöntésekre, tollfosztó bálokba. Elmondhatom tehát, hogy bimbózó érdeklődésem a népi kultúra iránt Ozorán kezdődött, s itt már kisgyermekként a népművészet tiszta forrásából meríthettem.

Porteleki László később, már ifjú korában, Budapesten, lányokat kísérgetve betévedt a Muzsikás együttes táncházába. Ott és akkor az együttes éppen azt a dunántúli dallamot játszotta, mely a pusztai dédnagymama nótája volt. Felcsillant a szeme, megtalálta helyét! Bár akkor még semmit sem tudott arról a zenekarról, melynek később tagja lett.

Ez a humoros pillanatokat sem nélkülöző közjáték egyébként Jávorszky Béla Szilárd: Muzsikás 40 című kötetében is szerepel: „a Fővárosi Művelődési Ház az, odabent pedig történetesen a Muzsikás húzza. Épp dunántúli táncokat tanítottak, így zömükben ismerős dallamok szóltak. Odabenn összefutottam a magyartanárnőmmel, meglepődve kérdezte, mit keresek ott. Hát azt a szőkét, meg azt a vöröset, válaszoltam. Meg hogy annyira már nem is érdekesek. Azzal odahúzódtam a zenekar mellé. Szünetben aztán Csoóri Sanyi odajött, látta, új vagyok, kérdezte, tudom-e, hogy mit játszanak? Mondom, persze, ismerem ezeket. De ezt és ezt a dallamot nem játsszátok jól. Én már csak tudom, hisz a Béres vagyok, béres a dédnagyanyám kedvenc nótája, arra aludtam el rendszeresen gyerekkoromban.”

A gabonatermő vidékkel megáldott Ozora határában egyébként számos puszta van, közülük nem egy Fejér megyébe is átnyúlik. Porteleki László ezekből manapság is képes kapásból felsorolni közel tucatnyit. Máig meghatározó, szeretett pedagógusa, Vercseg Imre is az egyik közeli pusztán lakott.

– Külsősáripusztáról járt be lóval – idézte fel a tanár úr délceg alakját. – S ha azon a patakvölgyön jött, ahol mi laktunk, a Pozsonyi utcai Horgasban, a paták dobogását hallva magamhoz ragadtam az iskolatáskát és már rohantam is ki az útra. Imre bácsi meglátott, intett, és maga mögé vagy elé vett, és ilyenkor én is lóháton érkeztem az iskolába.

Pipo vára ebben az időszakban mostoha sorsra kényszerült. Ugyanis magtárként üzemelt. Működött benne könyvtár is, sőt, az iskola felújításakor tanóráknak is helyet adott. Mindennek már több mint ötven esztendeje. Porteleki László szomorkásan kutatott emlékezetében, amikor az egykori ozorai ismerősökkel, osztálytársakkal való, esetlegesen máig tartó kapcsolatról kérdeztük. A gyermekkori pedagógusok, a régi barátok, illetve a rokonok jelentős részével már nem találkozhat...

– Viszont nálam nyolc évvel fiatalabb öcsém, aki egy rövid időre ugyancsak belekóstolhatott a Tolna megyei falusi létbe, vett magának egy házat Ozorán – engedett betekintést egy olyan családi mozzanatba, mely bizonyítja a máig ható vonzalmat. – Ez azt jelenti, hogy időnként nála vendégeskedem családommal vagy baráti társaságommal. Ilyenkor, ha csak tehetem, végigjárom a gyermekkori élményekben gazdag ozorai helyszíneket. A vár, a Cinca-patak, a borjú kút mind-mind felcseperedésem feledhetetlen színtere.

A község, ezt nem is kell különösebben hangsúlyozni, ma is tetszik Porteleki Lászlónak. Ez akkor is így van, ha fél évszázad elteltével a lakosság száma csökkent és összetétele is megváltozott. A páratlan szépségű táj viszont ma is a régi.

– Máig hálás vagyok az itt töltött évekért – zárta gondolatait Porteleki László. – Az alapokat itt teremtettem meg, ráadásul úgy, olyan örömteli módon, hogy észre sem vettem.

Az erdélyi hegedűjáték egyik leghitelesebb előadója

A Muzsikás együttes – olvasható az internetes Wikipédiában – 1973 óta működő, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar népzenei együttes, amely a legrangosabb nemzetközi világzenei elismerésének, a World Music Expo WOMEX-díjának is kitüntetettje.

Porteleki László – forrás a muzsikasband.com portál – 12 éves korában került Budapestre, ahol klasszikus hegedűt tanult. Alapítója a Téka együttesnek, ahol ő a prímás és a művészeti vezető. 1991-től a Honvéd Művészegyüttes hivatásos zenésze. A Muzsikásnak 1998 óta tagja, a hegedű mellett kobzán, tamburán zenél és énekel. Hosszú ideig gyűjtött népzenét a Magyar Tudományos Akadémia számára. Egy időben a mezőségi Magyarpalatkán élt, együtt muzsikált a helyi zenészekkel, elsajátította az ottani improvizatív játékmódot. Stílushűségével és virtuóz technikájával az erdélyi hegedűjáték egyik leghitelesebb előadója, ezen a téren a Muzsikás szakmai irányítója.

Borítóképünkön balra: Porteleki László mórágyi fellépésük alkalmával