Ezt használták a kender rostjának fésülésére eleink

Tölgyfából készült gereben is gyarapítja a Wosinsky Mór Megyei Múzeum néprajzi gyűjteményét. Az eszközön, faragással keretezett mezőben a Sándor Pál név, illetve az 1848-as évszám olvasható. A tárgy tavaly ősszel Decsről került az intézmény tulajdonába.

– A gereben elnevezés az egész magyar nyelvterületen általános – mondta Csapai János, a múzeum néprajzos muzeológusa. – Eredetileg lapát alakú, nyeles faeszköz volt, melynek szélesebb részébe egy-két hegyes szegsort vertek. Használaták vízszintes helyzetben székre, teknőlábra kötve is, vagy ferde állásban kézzel és lábbal megtartva. A maroknyi rostcsomókat a szegrózsába vágták és kihúzták, így kiszaggatták belőle a csomósodásokat, a pozdorját. A művelet után fonásra kész, kifésült rostanyagot kaptak.

Ez a rostanyag nem másból, mint a kenderből származott. A magyar parasztság gazdálkodásában évszázadokon át jelentős szerepet töltött be a kender feldolgozása. A családi és gazdasági szükségleteket szinte teljesen biztosítani tudták ezzel. A hagyományos technikával végzett kendermunka rendkívül időigényes volt, egy méter kendervászon elkészítése a vetéstől a szövés befejezéséig 25-30 munkaórát is kitett.

A kendert mindig a legjobb minőségű földbe vetették, a falvak határában általában közel a településhez egy tagban jelölték ki a kenderföldeket. Vetési idejét Szent György hetéhez, Zsófia-naphoz, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták. Vetés után 12-14 hétre érett be. A betakarítás módja a nyüvés volt, a kenderszálak gyökerestől való kihúzása a földből.

Nyüvés után következett az áztatás, mely történhetett álló- és folyóvízben, e célra ásott gödrökben. Az áztatás 8-10-12 napig tartott. Az áztatásra ügyelni kellett, ha keveset ázott, akkor nem vált le töréskor a fás szövet, a pozdorja, ha túlázott akkor gyengék lettek, szakadoztak a rostok. A törő munkák legáltalánosabb eszköze a tiló volt. 

A szöszcsávázás kettős hatása

A legapróbb pozdorjadaraboktól is megtisztított rostot marokba, fejekbe összehajtva négy–tíz napig különböző anyagokból készített lében áztatták, majd kimosták. A szöszcsávázás célja kettős, egyrészt puhábbá, selymesebbé tette a rostszálakat, másrészt színezte, sárgította azokat. A lé kukoricadarát, korpát, főtt sárga tököt, savót, kovászt, sót és hamut tartalmazott. Miután az áztatólé megposhadt, megsavanyodott, megkelt benne a szösz, s ettől az erjedéstől mosás után puha, sima, selymes tapintású lett. 

Ezután következett a rostfésülés vagy gerebenezés. A gerebenezés során különféle minőségi osztályokra válogatták szét a rostanyagot. Általában két három felé osztályozták a rostot, de voltak helyek, ahol jóval többféle osztályozást alkalmaztak. A finomabbakból készültek a különféle ruházati, háztartási vásznak, a durvábbakból a gazdaságba kellő zsákvászon, ponyvaanyagok. Ezután következett a rostok fonása, majd a szövés.

Borítókép: Csapai János és a Decsről a múzeumba került, jó állapotú gereben Fotó: M. D.