Tehetségek mentora: száz éve született a legendás szekszárdi szerkesztő

Száz éve született Csányi László aranytollas újságíró, a Tolna Megyei Népújság legendás hírű szerkesztője. Olyan volt, mint a nyugatos Osvát Ernő: imádta és menedzselte a tehetségeket, felfedezte a fiatal tollforgatókat, és megjelenési lehetőséget biztosított számukra az általa vezetett irodalmi rovatban. Most három, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján fiatal író emlékszik a szárnypróbálgatásaikat segítő – 1922-ben született és 1994-ben elhunyt – mentorra. 

Decsi-Kiss János az 1987-es sajtónap eseményeit eleveníti fel. A textilképeiről is ismert újságíró akkor avatott alkotása máig látható a szekszárdi Sajtóházban. 

– Sajtónap volt, amikor Csányi László megfojtott. Terített svédasztal, de a lakmározás előtt némi hivatalos program. Kiemelkedő esemény volt ez számomra, hiszen ekkor adtuk át az általam készített textilrelief kompozíciót. Meglepetésnek szántuk a kendervászonból és kötélből készült alkotást. Csak Kamarás Györgyné főszerkesztő, Hazafi József főszerkesztő-helyettes és László Ibolya belpolitikai rovatvezető volt beavatva. Ünnepi köszöntők, gratulációk. 

Aztán Csányi László félrehívott. Vörös boros talpas poharat emelt az egészségemre. „Tudja, nekem a maga alkotásáról a firenzei vasútállomás reliefje jut eszembe” – mondta. (Sosem szerettem az ilyen összehasonlításos véleményeket, na de a Laci bácsié, az más!) Aztán firenzei élmények sora következett. Megtisztelő volt hallgatónak lenni. 

Hirtelen gondolatváltás: „Tudja maga, mi a különbség a fojt és a folyt között?” – kérdezte, miközben nem szidott, nem is nézett énrám… Dadogva igyekeztem értelmezni… Na akkor legközelebb az ly-t használja! „Kijavítottam a kéziratát” – mondta, és botjára támaszkodva továbbment, magamra hagyott… „Fojtogató” érzés bujkált bennem, és nem is tudom, mi lett volna, ha tovább „folytatja” helyesírási okítását. Emellett kimondhatatlan öröm járt át, hogy Csányi László olvasta a kéziratomat, ami meg is jelent a következő szombati szám irodalmi oldalán. 

Zentai László egy ideig Szekszárdon élt és dolgozott. Aztán volt kormányzati főtisztviselői és parlamenti kabinettitkár is. A közelmúltban visszaköltözött szülővárosába, Sopronba, ahol a Soproni Füzetek című kulturális folyóiratot szerkeszti. 

– Csányi Lászlóval az 1970-es évek legelején Sopronból, a Fő tér 4. „örökös váróterméből” kezdtem levelezni. Elküldött írásaimra előbb a Tolna Megyei Népújság szerkesztőségéből érkezett válasz, azután egyre gyakrabban a Hunyadi utca 1-ből. Folyton biztatott, közölte írásaimat, és azt mondta, hogy „az egynapos hírnév is egyengetheti utunkat”. 

Életem szekszárdi évei alatt kerültem igazán közel, mondhatni baráti viszonyba vele. Az 1979-es év szilveszterét Berkics Miklós grafikusművésszel együtt a dolgozószobájában töltöttem el. Máig emlékszem, ahogy a tömény füstben Olga néni nyújtja felém a süteményektől roskadozó tálat, miközben Laci bácsival – aznap éjjel nem tudni hányadszor! – Firenzében jártunk, és a Loggia dei Lanzi kőlépcsőjén ülve csodáltuk a Medicieket, leginkább Cosimót, aki megépíttette a székesegyházat, Firenze jelképét. 

Évekkel később a soproni könyvtárban én méltathattam a Magvetőnél megjelent Szekszárdi naplóját, amely egy nehéz, de elementáris erejű esszéregény. A míves Dunatáj-periodikát is ő indította útjára és keltette életre, amelyben sok tehetséges esszéírónak biztosított megjelenési lehetőséget a 70-es, 80-as években. 

Tehetséggondozó szerkesztő volt, aki sohasem feledkezett meg arról, hogy minden művészethez alázattal kell közelednünk, mert csak akkor érthetjük meg a lényegét. Miként, annak a Hunyadi utcai szilveszteri éjszakának a történetét is, amelyről másnap versben írhattam meg: Idebenn cigaretta parázslik, / s a küszöbön topog / a borzas harangozó – / elütötte már / ezerkilencszáznyolcvanat. 

Drescher J. Attila még Dombóváron tanított (később Szekszárdra, a megyei tanácshoz, aztán a főiskolára került), amikor Csányi Lászlóval megismerkedett. 

– Felberregett a lakáscsengő a dombóvári gimnázium alagsori szolgálati lakásában. Az ajtó előtt két férfiú állott, egy szemüveges, köpcös és egy joviálisabb alkatú, s a köpcös szólalt meg előbb, rekedtes, de nem kellemetlen hangon: Csányi László vagyok. Én meg Vadas Ferenc, talán hallott már rólunk – tette hozzá a másik. Nos, Attila, megbeszélnivalónk lenne, ha nem zavarunk… 

Így kezdődött megtisztelő ismeretségünk a Dunatáj akkori szerkesztőivel, úgy 1981 őszén. S folyománya ’82 februárjában lett, amikor kettős meghívó érkezett az ifjú tanárember számára Szekszárdról: állás a megyei művelődési osztályon és Dunatájbeli szerkesztőbizottsági tagság. Mindez azzal járt, hogy az addigi Népújságbeli publikálási alkalmak mellett mások, ifjú megyei alkotók műveinek gondozása vált feladatommá Csányi László jóvoltából, akinek szent hivatása volt ifjú tehetségek felkarolása, a hírlapírói munka során is. 

S voltak emlékezetes baráti szerkesztői estek, amikor – hol Laci bá’ Hunyadi utcai lakásán, hol Vadas Feri fadd-dombori üdülőjében – a kéziratok megrágása után előkerültek jóféle „veresborok” és süti is, a gégét nem szolgáló dohányfüstben. Meg a szükséges szerkesztői bátorság kérdése, hiszen erdélyi témák mellett bele-belecsempésztünk a lapba másutt talán nem fogadott kéziratokat is, ahogy Kozmutcza Flóra is bizalommal küldött verseket az Illyés-hagyatékból. 

Nagy idők nagy emberei voltak… A kiadványok helyzete akkor sem volt könnyű, évente írtam „igazoló jelentéseket” a megyének, miért fontos a Dunatáj megőrzése. Kibírta pár évtizedig. Tán nem ártana feltámasztani, mint ahogy Laci bácsiról, Vadas Feriről intézményt vagy utcát elnevezni, ha már abban a szerencsében lehetett részünk, hogy életművük javát köztünk teremtették… 

Más művészeti ágak képviselői is tisztelettel emlékeznek Csányi Lászlóra. Közismert volt a zenei műveltsége – a mintegy tízezer könyve mellett több mint ezer bakelitlemezt és rengeteg magnókazettát tartalmazott a hagyatéka, rajongott az építő- és a képzőművészetért is. (Íróasztala, írógépe, könyvei és más személyes tárgyai a megyei könyvtár tulajdonába kerültek, ott megtekinthetők.) 

Az írót atyai jó barátjának tekintette a szobrász, Farkas Pál – a szekszárdi Szent István és Babits-szobor alkotója –, aki szintén vörösboros, cigarettafüstös, művészetről vitatkozós estéket töltött a lakásán. Az afrikai törzsi kultúrától az avantgárdig mindenről diskuráltak, de leggyakrabban az itáliai barokk mesterei kerültek szóba, és Dürer. 

A hosszú barátságnak az elmúlás vetett véget. Csányi László síremlékét – az alsóvárosi temetőben – Farkas Pál készítette el. A barokkosan hajladozó kőtömböt, melyen egy puttó ül, a természet faragta. Alig kellett hozzányúlni, így fordította ki a földből egy bányagép, a Mecsek déli lejtőjén. 
 

Újságírói pályája 1946-ban indult
Csányi László száz éve, 1922. június 9-én született Tapolcán, és 1994. április 15-én hunyt el Szekszárdon. Három gyermeke közül már csak egy lánya él. Szülővárosában járt elemi iskolába, Győrött érettségizett és Pécsett szerzett diplomát. Tapolcán 1940-ig élt. Első írásait a Tapolcai Lapokban és a Sorsunkban adta közre. Az 1940-es évek elején megjelent két verseskötete. Újságírói pályája 1946-ban a pécsi Független Népnél indult; ott dolgozott 1949-ig. Kaposvárra, majd Szegedre került a Délvidéki Hírlaphoz. 

Szekszárdra 1952-ben költözött. Először az MTI tudósítója, majd a Tolna Megyei Népújság munkatársa volt. A Dunatáj című folyóirat alapító-szerkesztőjeként 1978-tól haláláig tevékenykedett. Fordított és saját műveket publikált az Életünkben, a Jelenkorban, később a Kortársban, valamint az Élet és Irodalomban. Mintegy tíz kötetet jegyzett, melyek közül a legismertebbek: Szekszárdi napló, Égtájak utassal, Bejártam Tolnát-Baranyát, Babits átváltozásai. 

Fontosabb elismerései: Széchenyi-díj (1992), Pro Urbe Szekszárd (1993), Aranytoll (1994). Hagyatéka egy multifunkcionális teremben, a megyei könyvtárban látható. Tollforgató utódai 1996-tól, húsz éven keresztül, a nevével fémjelzett Csányi-plakettet adták át az év Tolna megyei újságírójának.