Akinél a művészet önfejlesztő terápia

– Pályája kezdetén minden művészpalánta figuratív dolgokat rajzol, farag, mintáz, önt: növényeket, állatokat, tárgyakat, embereket. Hogyan jut el valaki a nonfiguratív ábrázolásmódig? 
–  Úgy, hogy nem akar olyan szobrokat készíteni, amilyeneket már mások megcsináltak – mondja Vizsolyi János.

– És nem lehet figuratív módon újszerűt adni? Kossuthot másként megformálni, mint korábban bárki más? 
– Mindent lehet, csak nekem nem az a célom.

– Az absztrakt művek mondanivalóját meg kell fejteni? Üzenni akar velük valami konkrét dolgot az alkotó, vagy csak annyi a célja, hogy hasson a befogadóra?
– A nézőre bízom, hogyan értelmezi, milyen hatással van rá. Eldöntheti, hogy ha megérinti, akar-e, tud-e vele valamit kezdeni, vagy sem. A művészet nálam egy életre szóló önfejlesztő terápia. Természetesen meg akarom mutatni, hogy hol tartok, mi foglalkoztat, amit aztán lehet érteni vagy nem érteni, szeretni vagy nem szeretni. 

– Milyen anyagokat használ?
– Amikor kisgyerekként rájöttem, hogy elég ügyesen tudok formázni, agyagot használtam. Később sokat dolgoztam bronzzal, de a szakma elsősorban arról ismer, hogy negyven éven át követ faragtam. Köztéri alkotásaim is kőből készültek. Az utóbbi időben főleg fémlemezeket munkálok meg. Az anyag kiválasztása a mondanivalótól függ. Könnyedebb gondolatok kifejezésére alkalmasabb a bronz, ha masszív, tömbszerű a mondandó, arra való a kő.

– Ön is egy masszív, tömbszerű ember? 
– Igen.

– Akkor nem lehet egyszerű a párkapcsolata…
– Hát igen. Voltak kapcsolataim, de még most, hatvan fölött is amolyan „keresem az igazit” helyzetben élek. 

– Viszont, mint minden ábrándozó alkotóban, biztosan van önben is jó adag érzékenység, romantika, nosztalgiázó hajlam. Például ifjúkora színterére, Tolnára – ahová most érettségi találkozóra érkezett – hogyan szokott gondolni? 
– Évtizedek óta a fővárosban élek, de Tolna a bölcső. Az eszmélést a gimnáziumi magyartanáromnak, Farkas Ferencnek köszönhetem. Azt korábban is tudtam, hogy ügyes a kezem, de hogy gondolkodni is kell, hogy gondolatok is közölhetők egy alkotással, arra az ő óráin döbbentem rá. 

– Most milyen gondolatok foglalkoztatják?
– Az, hogy ne legyek unalmas. Mindig mást csináltam, mint mások, és a korábbi önmagamtól is eltérő dolgokat. Most lángvágóval készítek fémszobrokat, és színterezem (porfestés) őket. 

– Ezekkel mi fejezhető ki?
– A fájdalom, a kín, a dráma. A rozsdás fémfelület maga is egy üzenet, a színezés további lehetőségeket rejt. 

– Meg lehet ebből élni? 
– Közterületekre többnyire zsánerszobrokat keresnek. Ha bevállalnék ilyesmit, könnyebb lenne az életem. Így viszont grafikákkal, portrérajzolással kell kiegészítenem a jövedelmemet. De legalább azt csinálhatom, amit szeretek!

– S ha nem lehet eladni, mi lesz ennek a több száz alkotásnak a sorsa, ami jelenleg a műtermében látható? 
– A XX. kerületre hagyom, lehet belőle csinálni egy állandó kiállítást. Ott szeretnek, megbecsülnek, már a díszpolgári címet is megkaptam.

Eddig 34 önálló kiállítása volt

Vizsolyi János 1959-ben született Ózdon. Szülei már kisgyermekkorában elváltak. Általános iskolai tanulmányait Hódoscsépányon végezte (mely ma Ózd településrésze), s nyolcadikos volt, amikor a családja Tolnára költözött. Ott érettségizett, majd többszöri nekifutás után felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1987-ben szerzett szobrász diplomát. Pesterzsébeten él, 32 éve. Nonfiguratív alkotásokat készít, beltérieket és köztérieket kőből és fémből. Eddig 34 önálló kiállítása volt. Karakteres, masszív, ugyanakkor a világ és a magánélet minden rezdülésére figyelő, a történéseket, érzéseket alkotásaiban megjelenítő művész. Egyediségre törekszik, másokat nem másol, önmagát nem ismétli. Családi állapotát tekintve: elvált. Egy felnőtt fia van. Lakókörnyezetében ismert és elismert ember, 2010 óta Pesterzsébet díszpolgára.