Még Lisszabonban is van szobra a szekszárdi Borkút alkotójának

Az alkotó emberek többsége nem menedzser­alkat. Azt szeretnék, ha mások menedzselnék őket, felismerve a tehetségüket. Ám az életben ritkák az ideális találkozások. Kóborolnak a zsenik, helyüket keresve. 

Szatmári Juhos László is hosszú útkereső, helykereső időszak után táborozott le Szekszárdon. A mai Románia területén, Szatmárnémetiben nőtt fel, Magyarországra 1971-ben települt át, a tolnai megyeszékhelyre 1976-ban költözött. Volt rajztanár Bogyiszlón, díszműkovács Dunaújvárosban, könyvtáros Rácalmáson, képzőművészeti szakkörvezető Bonyhádon és Szekszárdon, kerámiaüzemi vezető és szervező-ügyintéző Szekszárdon és Decsen. 

A rendszerváltás után ő is váltott: megpróbált az alkotásaiból megélni, ami hellyel-közzel sikerült is. Készített már vagy négyszáz kisebb-nagyobb szobrot, melyekből húsz áll középületekben, köztereken. Szekszárdon a Borkút a legismertebb alkotása. Festményei és grafikái is sok élményt kínálnak a műélvezőknek, expresszív elemekkel dúsítottak, mozgalmasak. Nem elégszik meg a világ lemásolásával. Hozzátesz, alkot, teremt. 

– A tehetséget valószínűleg apámtól örököltem – emlékszik vissza –, aki műbútorasztalos volt, és egészen ügyesen rajzolt. Sokáig dolgozott csipketervezőként egy gyárban. Az ő tervei alapján készültek a gépeket vezérlő lyukkártyák. Néha mi, gyerekek is bementünk hozzá, néztük, hogyan szedi össze a gép a cérnaszálakat, és hogyan születik meg a csipke. Az első modelljeim egyike apám volt.

Lerajzoltam, mindent és mindenkit már gyerekkoromban. Iskolában, órákon, suttyomban, a pad alatt. Az utam aztán a marosvásárhelyi művészeti gimnáziumba, onnan a kolozsvári főiskolára vezetett, s az áttelepülés után Budapesten fejeztem be a művészeti tanulmányaimat.

A térbeli alkotásba akkor kóstolt bele, amikor a szatmárnémeti színház belső terének felújításán dolgozott. A mártott, erős papírból készített díszítőelemek, a stukkók elöregedtek, azokat cserélték újakra, itatóspapírt használva. 

Hosszú, küzdelmes út vezetett a papírstukkóktól a bronzszobrokig. Munkahelyi, lakhatási és műteremproblémák, megrendelésínséges idők, válás. Normalizálódott a helyzet, amikor a vasútállomás közelében ki tudott alakítani egy komoly műtermet, ahol szobrok öntésére is mód nyílt. Ott szervezte meg – második felesége, Csuhaj Tünde tojásdíszítő hathatós közreműködésével – a Forma Symposion művésztelepet, összesen 14 alkalommal. 

– Öntöttünk akkoriban jó néhány szobrot – mondja. – Az Évezred kapuja például, ami a Luther téren áll, a táborozó szobrászok közös munkája volt. Egy idő után sajnos elapadtak a pályázati források, és abbahagytuk. Nem az én dolgom a pénzszerzés, az adminisztrálgatás. Akinek a dolga lenne, azt meg többnyire nem érdekli. 

Sokszor megtapasztaltam, hogy akik kulturális intézmények, szervezetek vezetői, nem törik össze magukat, hogy tegyenek valamit a művészekért, a művészetért. Itt-ott felbukkan egy-egy agilis szervező, többnyire olyasvalaki, akit nem is azért fizetnek, csak zsigerből érzi, hogy mit kéne csinálni – mint a tolnai Rühl Gizella, a gyönki Lönhárd Ferenc vagy a miszlai Makay házaspár –, s ez minden. 

A vázolt nehézségek dacára is kiváló alkotásokkal gazdagította a megyét, az országot, a világot a most 75 éves Szatmári Juhos László. (Még Lisszabonban is van szobra.) Jelenleg a szekszárdi Vármegyeházán látható kiállítása, szeptember 18-ig. Helyet kaptak a tárlaton felesége csipkézett tojásai, és fotókon megtekinthetők a lánya által tervezett ékszerek és a fiai ipari formatervezett belsőépítészeti munkái, illetve ételkölteményei. 

A kora nem zavarja, tele van tervekkel. Most is állandóan rajzol, csak már nem suttyomban, a pad alatt. A Babits Mihály Kulturális Központ mögötti térre megálmodta a Sugdolózók című szoborcsoportot. A sárközi ruhába öltözött lányok a Bartina táncegyüttes sikereit is hirdethetnék, bronzból öntve, az idők végezetéig.

Príma- és Közjóért-díjas alkotó 

Szatmári Juhos László 1947-ben született Szatmárnémetiben. Szekszárdon 1976 óta él. Két házasságából három fia és egy lánya született. És van már hat unokája. Elsősorban szobrászként ismert, de festményei, grafikái és könyvillusztrációi is elismerést érdemelnek. Éveken át volt hazai és külföldi művésztelepek résztvevője, szervezője. Számos hazai és külföldi kiállításon nézhette meg munkáit a közönség. Szobrai vannak Németországban és Portugáliában is. A legtöbb alkotása magyarországi gyűjteményekben, középületekben, köztereken látható. 

Néhány fontosabb: Borkút (Szekszárd, Vármegyeháza udvara), Szarvas és lány (Szekszárd, Palánk), II. világháborús emlékmű (Tolna), Pénzverő (Szekszárd, OTP), Bözsi néni, a kofa (Sióagárd, piactér), Gyámolítás (Szekszárd, kórház), Gyűrűkert (Szekszárd, Vármegyeháza udvara), Pán (Balatonalmádi), Málenkij robotra elhurcoltak emlékműve (Bonyhád), Gondolatok a múltról – nemzeti összetartozás (Csikóstőttős). Munkásságáért megkapta egyebek mellett „A Tolna megyei művészetért” plakettet, a megyei Príma-díjat és a Közjóért-díjat.