A sárközi népszokásokról mesélt a néprajzkutató

A november 30-án kezdődő időszakban, amikor mezőgazdasági munkák száma lecsökkent, eljött a disznótorok időszaka, hajdan a községekben élt paraszti lakosságnak volt ideje ünnepelni. Az első jeles nap december negyedike, Borbála napja. Sárközben ez dologtiltó napnak számított, tilos volt söpörni, mert úgy mondták, akkor elsöprik az asszonyok a szerencsét. 

Miklós napja a gyerekek kedvence, ez inkább egyházi ünnep. December nyolcadika Mária nap. Földtiltó boldogasszony napja, nevezték eketiltó boldogasszonynak is, mert ilyenkor már hó volt régen, s ekkorra be kellett fejezni a szántást.  

Aztán, ahogy múltak a napok, rövidültek a nappalok, megnyúltak az éjszakák, mikor a leghosszabb az éjjel, a gonoszok, a boszorkányok víg napja Lucakor volt, december 13-án. Azért ekkor, mert a Gergely naptár előtti régi időszámítás szerint ez december 21-re esett, ekkor volt a téli napforduló. Ilyenkor tilos volt varrni a hagyomány szerint, mert még bevarrnák a tyúkok fenekét, s nem lenne tojás. Ilyenkor mondták a gyakran pajzán kotyoló verseket a tyúkólnál, s mentek a jószágot vesszővel megpiszkálni, kurkászni. A lakásban pedig tollat fosztottak, gondolván, hogy ezzel könnyítik a tyúkoknak a tojást. Tilos volt a mosás is és Szekszárdon, meg Dombóváron kenyeret sem szabadott sütni. Kapospulán pedig azt tartották, hogy aki ezen a napon varrt, vagy mosott, azt megrontották. A rontást a boszorkányok hozták, ugyanis ezt a napot mindenütt gonoszjáró napnak tartották. Bogyiszlón ekkor nem mehettek a legények a lányokhoz, mert a Lucák – azok voltak a boszorkányok – elkapnák őket.  

Mindenütt szokásban volt, hogy ezen a napon kezdték csinálni a karácsonyra elkészülő lucaszéket. Azt pedig a szentestén elvitték a templomba, hogy ráállva meglássák, a faluban ki a boszorkány. Annak ugyanis szarva nőtt. De mert a boszorkány is észrevette, hogy kilesték titkát, rohanni kellett a bosszújától félve, hazafelé. Ilyenkor segített, ha a menekülő egy marék mákot dobott maga mögé, mert az üldöző csak akkor mehetett tovább, ha azt szemenként felszedte. Otthon pedig jól be kellett zárkózni, sőt a biztonság kedvéért a kulcslyukat is be kellett kenni fokhagymával. A boszorkányok egyébként a hírek szerint a Gellérthegyen gyülekeztek, de Sárközben úgy tudták, errefelé a Decsi hegyen jönnek össze.

Kötődtek ehhez a naphoz szerelmi varázslások is. A Luca napi pogácsába neveket sütöttek, s a leányzó mikor ette, megtudhatta jövendőbelije nevét. Hasonló volt a gombóc jóslás. Tizenhárom gombóc, más-más névvel, s amelyik főzéskor elsőnek feljött, abban volt a titok nyitja. A férj jóslás egyébként más ünnepeken is szokás volt, mondta Balázs Kovács Sándor. 

A karácsony már a negyedik század óta a keresztény egyház legnagyobb ünnepe. Korábban is ünnep volt december 25, s bár időszámításunk Krisztus születésétől datálódik, az egyház január első napja helyett ezért jelölte Karácsonyt a nagy napnak. 

Az ünnep népi hagyományai a karácsonyi asztalhoz kötődnek. A korábbi disznóvágás adta a böjt utáni étkeket, és Sárközben volt mindenütt olyan szövött terítő, amelyet kizárólag ilyenkor tettek az asztalra. Ha az elrongyolódott, csak vetőzsákot szabadott varrni belőle, hogy abból szórják, kézzel, vetéskor a jövő évi kenyérnekvalót. A karácsonyi asztalra pedig, amelyik szent volt, felraktak mindent. Még a morzsákat sem szabadott kidobni, mert megszentelődött az is, azokat a gyümölcsfák aljába tették, hogy több legyen a termés. 

Szokás volt az almaevés. Az almát annyi gerezdre vágták, ahány családtag volt az asztalnál, hogy az együtt megevett gyümölcs összetartsa a családot. 

A karácsonyfa alig kétszáz éve jött divatba. Az elsőt Brunszvik Teréz grófnő állította1828-ban, s az országban a második vagy harmadik fenyőfa, itt a Bezerédj család karácsonyát tette szebbé. Később, mikor már elterjedt, errefelé alma, dió volt az ágakon, a szaloncukrot jóval később találták ki.

A szenteste a család ünnepe volt, akkor nem mentek sehova, viszont a többi napon, István, János, Éva napján rokonoknál, ismerősöknél csapra verték a hordót, megülték az ünnepet. Sárközben sorra készültek a köszöntők, tele jókívánságokkal. 

A másik karácsonyi hagyomány a betlemezés. Kétféle volt, egyik a bábtáncoltató, másik pedig, a legklasszikusabb az itt élő bukovinai székelyeké, amikor szereplők idézték fel Jézus születését. 

Jeles még az adventben december 21, Tamás napja. Sárközben ekkor zsírból, szappanból, ecetből, vöröshagymából és a frissen levágott disznó hájából kenőcsöt készítettek, amely a kiütéses betegséget, a pokolvart gyógyította.

Ünnep volt december 28, az Aprószentek napja is. Ezt régen a magyarok, svábok ünnepelték. Jókívánságokat mondtak, nem ritkán kicsit megvesszőzték a köszöntöttet. Hallatlanul gazdag sokszínű hagyományokban ez a néhány hét. Mindenhol ünnepeltek, s szinte mindenütt másként. Mert más-más szokása volt a magyaroknak, sváboknak, vagy a medinai szerbeknek, bukovinai székelyeknek, a sárközi reformátusoknak, miként a bogyiszlóiaknak, sárpilisieknek vagy a sióagárdiaknak is. Ezekből a bölcsességeket rejtő, bár néha megdöbbentő, máskor mosolyt fakasztó hagyományokból adott át, a főleg hölgyekből álló érdeklő közönségnek, dr. Balázs Kovács Sándor egy csokorra valót.