Dicső Zsolt verseskötete egyszerre megnevettet és elgondolkodtat

Már közel fél évszázaddal ezelőtt, a húszon bőven innen megmutatta oroszlánkörmeit. Nem máshol, mint a Tolna Megyei Népújság hasábjain. A lapban 1975. december 7-én jelent meg egyszerre két verse is, ezek közül a Reggel címűt idézzük fel.

„Lóden kabátba bújtatott szánalom / bolyong a virágfüzér-hajú dombon / föléhajlik az éjszaka kék csöndje / óbor-illatú présház udvarokon /
botladozik a tegnap esti álom / egy bokor tövében a hajnal remeg / a földre fektette fehér fátylát a reggel”.

Ezek voltak az első zsengék, melyek egyrészt érzékletes líraisággal mutatták Dicső Zsolt tehetségét, másrészt kijelölték az általa máig követett utat is. A Szekszárdon élő és alkotó költőt ugyanis fanyar stílus és különleges, a nonszensz, groteszk és abszurd jelzőkkel megragadható világlátás jellemzi. Sokat elárul ebből a sajátos szemléletből már önmagában első, gyorsan elkapkodott verseskötetének címe – Rózsaszín lórúgás –, illetve az ehhez kapcsolódó interjú részlet: 

„– Én lepődtem meg a legjobban, amikor azt láttam, hogy az ezerötszáz példány rövid időn belül gazdára talált. Ez felvillanyzott: itt vagyok én, a költő, s ez különös módon el is terjedt rólam! A költőnek pedig az a dolga, hogy költsön!”

Dicső Zsolt – tarsolyában a 2014-ben számára odaítélt Mészöly Miklós emlékplakettel, majd a 2018-ban átvett Közjóért kitüntetéssel – pontosan ezt tette és teszi ma is. Önmagára rótt feladatának eredményeként tavaly év végén immár a nyolcadik kötete jelent meg. A valami valamihez hozzáér című új könyve hetven versét tartalmazza, hét fejezetbe rendezve. Érdemes ezeket a beszédes című fejezetet ideiktatni, hiszen újabb adalékokkal erősítik a már korábban említett „dicsői világlátás” jellegét és lényegét: a sárga hatos helyijárat, haikurásszuk egymást, kötőszavak, felkért fejezet spn, írok majd egy, a takarítónő szabadnapja, már.

Azért feltétlenül tegyük hozzá, hogy a minőséget nyújtó opuszok azt is bizonyítják: ebből a világlátásból a filozofikus hajlam, hol mint magkezdemény, hol mint éppenséggel fundamentum sem hiányzik. Éppen ezért tűpontos az a látlelet, amit Zalán Tibor József Attila-díjas költő, író adott erről az új kötetről, költeményeiről és voltaképpen Dicső Zsoltról: „Olykor az elmélyedés, máskor a nyerítve nevetés, az irónia-önirónia keserédes tűnődései ezek a versek. Zsonglőrködés a nyelvvel, nyelvöltögetés a világra és a halálra, a bátor szembenézések és pimasz félretolások könyve van itten megírva.”

A szerző lapunknak elmondta: tizenhat év után jelentkezett ismét úgynevezett felnőtt könyvvel, ezt megelőzően több gyermekvers kötete látott napvilágot. A valami valamihez hozzáér tehát több, mint másfél évtized termését gyűjti csokorba, de emellett néhány korábbi kedvenc is szerepel benne.

Ami pedig a cím közvetítette üzenetet illeti, arról Dicső Zsolt így nyilatkozott: – Ezt a hasonló című versem mutatja be, természetesen a költészet eszközeivel. Azaz hozzáér a tárgy a tárgyhoz, az idő a tárgyhoz, a tárgy az emberhez, az idő az emberhez, az ember az emberhez és végül is – jutunk el a végső felismerésig – minden mindenhez.

A kötet elolvasásához, kedvcsinálónak a keselyű című versből idézünk:

„Szenved a vén keselyű, / mert nincs nála kefe, tű. /Volna nála kefe, tű, / nem lenne ily keserű. / A fiatal keselyű /mindig boldog cefetül / Nyel egy gyomorkeserűt / a zsebében kefe, tű.”