A középkorban működő modell részben ma is minta lehetne

Bár 1910-ben a korabeli népszámlálás szerint Kolozsvár lakossága több mint nyolcvan százalékban magyar volt, a középkorban nem ez az arányszám jellemezte Erdély meghatározó települését. Ezt is megtudhatták az érdeklődők azon az előadáson, amelyet dr. Bakk Miklós szerdán délután tartott Szekszárdon, a PTE KPVK épületében.

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának docense a PTE Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Kara, valamint a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület meghívására érkezett a vármegye székhelyére. Ezt a helyszínt egyébként kiválóan ismeri, hiszen egykoron Lugos és Szekszárd partnertelepülési szerződésének egyik fő előkészítője volt.

A rendezvény kezdésekor dr. Gesztesi Enikő, a TMEAHE elnöke egy méltó és szép első napirendi ponttal lepte meg a közönség soraiban helyet foglaló dr. Kaczián Jánost. Az egyesület korábbi, Egyed Antal, Bél Mátyás és Pro Urbe-díjas elnökét 85. születésnapja alkalmából – az ajándék átvétele közepette – a közönség nagy tapsa köszöntötte. 

Dr. Bakk Miklós – dr. Kaczián János jó barátja – a XV-XVIII. századi Kolozsvárra kalauzolta el a jelenlévőket. Ebben a több mint három évszázadban a fele-fele arányban magyarok és szászok, azaz németek lakta városban a két népcsoport közötti együttműködést igen rendezett szabályok határozták meg.

A mai szociológia nyelvén ez a típusú település vezetés úgynevezett konszociatív jellegűnek nevezhető: ez azt jelenti, hogy a közösségek között intézményesített formát nyert a hatalom megosztás. A helyeket egyenlő arányban megosztották egymás között a magyarok és a szászok, ez így történt a város élén álló Százak Tanácsában, valamint a tizenkét  esküdtpolgár alkotta belső tanácsban is.

A két első számú vezető, a fő- , illetve királybíró tisztét évenként váltakozva magyar és szász polgár töltötte be. Ennek a közigazgatási szempontból zökkenőmentesen működő rendszernek pontosan tudjuk a kezdő évszámát: 1458-ban érték el a magyarok azt, hogy ez a gyakorlat az addig szászok irányította Kolozsváron működésbe lépjen.

Igaz, ehhez szükség volt némi felsőbb segítségre, az – egyébként a városban 1443-ban napvilágot látó – Mátyás király révén.  Az uralkodó 1468-ban megerősítette ezt az egyezményt. A gépezet az 1700-as évek elejéig megbízhatóan forgott tengelyén, ezután viszont minden baj nélkül leállt. A megszűnésnek egyetlen, de annál egyszerűbb és lényegesebb oka volt: a szászok elmagyarosodtak.

Ez a magyarosodás – mutatott rá dr. Bakk Miklós – a reformációnak tudható be. Amikor is a XVI. században a protestantizmus megjelent az addig katolikus Kolozsváron, a helybeli szászok, ellentétben brassói, medgyesi, nagyszebeni, segesvári nemzetrokonaikkal, nem Luther Márton követői lettek, hanem az unitárius vallásra tértek át. 

A lutheránus mivolt ebben az időben és később is, évszázadokon át a német anyanyelvi kultúra fennmaradását, erősítését segítette hazánkban. A unitárius egyház viszont magyar gyökerekkel rendelkezett, alapítója a kolozsvári születésű, apja révén szász származású, ám magyarul is prédikáló Dávid Ferenc volt, akinek a tordai országgyűlés 1568-as vallásbékét hirdető határozata is köszönhető.

A Kolozsváron a XVIII. század közepétől immár szinte kivétel nélkül magyarul beszélő tisztségviselők választásakor ugyanakkor egy jó ideig továbbra is jelen volt a múlt hatása. Hiszen előfordult, hogy a magyar polgármester megválasztásakor szempontnak bizonyult felesége szász mivolta.

Ha közigazgatástechnikai szempontból minden kimunkáltan is működött, ez azért nem jelenti azt, hogy viták ne lettek volna magyarok és szászok között. Ezek az ellentétes nézőpontok, néhány kulcsszó kicserélésével, akárha ma lennének – mutatott rá dr. Bakk Miklós. Már az 1600-as években azon huzakodtak egymással a magyarok és a szászok, hogy ki nemesebb származású? Avagy, ki tett többet a városért?

Azért – és ez feltétlenül javukra válik – azt is tudták, hogy a szembenállás még formai szempontból sem célszerű. Éppen ezért a tanácsteremben nem egymással szemben, avagy egymástól két csoportra különítve ült ötven magyar és ötven szász. A bölcs döntés értelmében egy magyar ember mellett egy szász ember foglalt helyet és így tovább.

Így kénytelen voltak egymással szóba elegyedni, a vitás kérdéseket egymás között tisztázni és mindenkinek, magyarnak és szásznak egyaránt elfogadható megállapodásra jutni.

– Ezért is tanulmányozom nagy érdeklődéssel és figyelemmel ezt a korszakot és benne az együttélés ezen különleges formáját – nyilatkozta lapunknak az előadó. – Úgy gondolom, hogy ebből sok érdemi tanulság meríthető napjaink számára is.

Mérnökként kezdte, majd filozófusként folytatta

Bakk Miklós erdélyi magyar mérnök, politológus, szerkesztő, egyetemi oktató Székelyhíd városában született 1952. június 14-én – olvasható a Wikipédia szócikkében. Kézdivásárhelyen érettségizett, 1976-ban villamosmérnöki diplomát szerzett a Temesvári Műszaki Egyetemen.

A filozófiai tudományok doktora 2006-tól. Sepsiszentgyörgyön rendszerelemző volt az IMASA Gépgyárban 1979-től 1981-ig. A Temesvári Területi Számítóközpont lugosi kirendeltségének rendszerelemzői és tervezői tisztét látta el 1981 és 1991 között.

A Hét és a Krónika nevű lapok szerkesztőségeiben dolgozott 1991 és 2003 között: utóbbinál újságnál 2001-től főszerkesztő volt. Oktatói tevékenységet is folytat 2001-től.

Óraadó tanár volt a BBTE Politikatudományi Tanszékén 2001-2003-ban, 2003-tól egyetemi adjunktus, 2008 februárjától pedig egyetemi docens. Egyetemi docens a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2016-tól.