Halász Béla tájképeket tár a közönség elé

Biológia-rajz szakra jelentkezett, sikerült is a főiskolai felvételije, de azután az élet úgy hozta, hogy mégis műszerész lett. Ám a Szekszárdon élő és alkotó Halász Béla mégsem mondott búcsút önépítő, kreativitásfejlesztő időtöltésének, a rajzolásnak, festésnek. Ez a művészi hajlam, ahogy látja, nagyszülői örökség, amit egyébként továbbvisz az ezen a téren  ugyancsak tehetséget mutató lánya.

Halász Béla szerdán délután kiállításon mutatta be műveit a közönségnek. Huszonöt akril, illetve pasztell technikával készített munkája látható az Illyés Gyula Könyvtárban. Az egy hónapon át megtekinthető tárlatot Orbán György előadóművész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe, gitáron közreműködött Komjáthi Tamás.

Többségében tájak tárulnak az érdeklődők elé: így például Szentendre, a Duna, a Balaton, a tengerpart, illetve ezt a témakört fák és virágok is színesítik. A mesterfogásokat egyébként még ifjú korában, néhai Lázár Pál festőművész szakkörének igyekvő tagjaként sajátította el. A vászon és az ecset ma is élete része, de mint említette, a folyamatos alkotásra alapvetően nyugdíjazása óta  van ideje.

– Saját örömömre készítem festményeimet – mondta el lapunknak Halász Béla. – S ha ezek valakinek tetszenek, az többletet, ösztönző erőt, inspirációt ad számomra.

Orbán György méltató beszéde

Egy kiállítás-megnyitón az arra felkent feladata tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy miért tetszenek neki a kiállított művek.
Vagy, hogy miért nem.
Az utóbbi esetet persze nemigen vállalja senki, mert többet nem valószínű, hogy hívják, meg az sem, hogy a megnyitó után megkínálják bármivel is, de lehet, hogy még a buszbérletét is elveszik. Ki tudja.
Marad tehát az első.
Már csak azért is, mert nem akarom eljátszani az avatott műértőt, a kritikához pedig azért nem árt annak lenni.
És már csak azért is mert erről – jelen esetben – valóban van mit mondanom.
Tehát, hogy miért is szeretem Halász Béla képeit.
Nem bonyolult: ugyanazért, amiért Halász Bélát. És itt most muszáj lesz egy kis kanyart tennem, mivel szerkezetileg is indokoltnak tűnik, hogy a közlésben megbúvó kérdést (miért is szeretem Halász Bélát?) kifejtsem.
Halász Bélát (és ezt most hadd váltsam fel azzal, ami vagy aki ő valójában:), Belest idestova 38 éve ismerem. 
Akkoriban (38 éve) Beles technikus volt a főiskolán, én meg főiskolás voltam a főiskolán, első naptól fogva kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy mindig együtt sörözzünk. (És hogy mi mindent csináltunk még együtt [avagy külön, de mégis ugyanazt], azzal most nem rabolnám az időtöket.]
Fent említett sörözések alkalmával derült ki számomra, hogy ez a hatalmasra nőtt törpére emlékeztető fiatalember (mert már akkor is az volt: fiatalember) milyen jó ember. És kicsivel később az is: milyen végtelenül jó ember. Hogy az akkoriban (és akkori korunknál fogva is) kötelező nagy dumák, nagy ívű, közösen végrehajtott röhögések mögött milyen finom érzékenység, mindent átölelő szeretet, a világra való rácsodálkozás rejlik. 
És filozófia. Erre akkor derült fény, amikor (nem is olyan hosszú idő után) rádöbbentünk, hogy közös szerelmünk van. A Rejtő-regények. Mert akkor (nem túl éretten, na), számunkra a világ egyik lehetséges (akkoriban úgyszólván kizárólagos) megfejtését Rejtő Jenő könyvei jelentették. Kívülről fújtuk Fülig Jimmyt, Tuskó Hopkinsot, Vanek urat, a nagy Levint és mindenkit, aki szóba jöhet eme klasszikus kapcsán.
Aztán az élet valahogy elsodort bennünket egymás közeléből, és csak nagy sokára tűntünk fel egymás radarernyőin, még pontosabban képernyőin, mert a közöttünk meglévő, csendben rozsdásodó kapcsokat a közösségi hálónak sikerült letisztogatnia.
Mindezzel pedig egy új elemet fedezhettünk fel közösnek tudott vágyaink között: a szép, a szépség utáni áhítozást. Ennek csírái persze megvoltak akkor, majd’ 40 évvel ezelőtti mibennünk  is, ám azóta – nagy szerencsénkre – csúnyult annyit a világ, hogy ez a sóvárgásunk sokkal erősebb legyen az akkorinál, ráadásul azóta szépségfogalmunk is túllépett a női idomok leltárszerű számbavételén (oké-oké, ma sem alábecsülve ezek jelentőségét), s naprakészen értesülhettünk, melyikünk hogyan keresi a maga életében a SZÉP-et.
És akkor feltűntek számomra Beles képei a már célzással említett virtuális játszótéren. És csak néztem, néztem, hogy az én barátom nemcsak fest (ezt a hibáját egyébként régről tudtam), hanem ALKOT. Újraalkotja az őt (és engem is, téged is) körülvevő világot. Kis szeleteket. Pillanatokat. Formákat. Hangulatokat. Fényeket. Árnyékokat. Rezzenést. Mozdulatlanságot. Világost. Sötétet.
És feltűnt az is, hogy soha, sehol, semmiképp nem kerül a rajzai, festményei közelébe ez a szó: ÉN. A posztjaihoz például – mert így nevezik azokat – annyit ír csak: figyu-figyu. Mintha csak kicsit meglökne az utcán, amikor hallgatagon sétáltok egymás mellett. Hogy figyu-figyu. Mintha csak felemelné a borospoharat, és a gyönyörűséges bíborvarázst mutatná, feléd, hogy te is lásd: figyu-figyu. Mintha csak…
Mintha csak annyit akarna mondani, soha semmi többet, de soha nem is kevesebbet, hogy figyu-figyu.
És te odafordulsz, a szemed kitapogat a világból (az ő világából, a te világodból, tehát a közös világotokból) vonalakat, színeket, benyomásokat, íveket vagy ívtelen árnyalatokat, érzéseket és történeteket, és azt mondod: szép.
Ennyit. Szép. 
Nem kell több. Ő sem akart többet, csak ennyit. Ezt szedegette össze a szeme, a lelke gyűjtőlencséjébe, érlelte, forgatta, aztán a keze, a ceruzája, az ecsetje újraszavalta a világot. És még véletlenül sem ejti ki soha azt a szót: művész vagy művészet, csak fogja a képet, és annyit mond: figyu-figyu.
Hát ezért szeretem Halász Bélát, Belest és az ő alkotásait.
Ha tehetitek, ki ne hagyjátok. Szeressék ti is.