Fél évszázada végigtáncolták Frankhont a dombóvári ifjak

Az akkor jobbára tizenhat–tizennyolcadik életévükben járó csapattagok közül ma is Dombóváron él Gyenei Ferencné Fodor Aranka. Már kisgyermekként is táncolt, ám a nagy változás az általános iskola 6. osztályában, tizenkét évesen érte.

Ami pár év múlva máris különleges úttal szolgált. A főként a környező tájegységek táncaiban jeleskedő, egyre komolyabb nevet szerző dombóváriak ugyanis már 1965-ben Görögországban kápráztatták el tudásukkal a közönséget. Gyenei Ferencné számára máig feledhetetlen Lefkada szigete, a tintakék tenger, a fehér homokos part és a megannyi zöldellő olajfa. Ezt a 15 évesen megélt, mediterrán élményt csak tetézte az 1967-es első, majd az 1968-as második franciaországi út.

– Megkaptuk a kellő felkészítést, mert ugyebár Nyugatra mentünk – folytatta Gyenei Ferencné. – Elkísért bennünket az útra Vásárhelyi László, a már akkor nagy névnek számító koreográfus, aki ebben az időben a Népművelési Intézet táncosztályának munkatársa volt. Repülőgéppel utaztunk Budapestről, Párizsban szálltunk le. Innen mentünk busszal az ország nyugati részében található Confolens nevű kisvárosba, a fesztivál színhelyére. Családoknál szállásoltak el bennünket, tizennyolc éves lányként nyugtáztam a nagy különbséget a hazai, illetve a francia viszonyok, például a lakáskörülmények között. Ég és föld... És még ezután jött Párizs, az Eiffel-toronnyal, a Diadalívvel, a Sacré Cœur-bazilikával, a Champs-Élysées-vel, a Moulin Rouge lokállal. Persze, utóbbit csak kívülről néztük meg...

Gyenei Ferencné 1969-ig táncolt, azután az idejét lekötő pedagógusi munkája miatt elköszönt a csapattól. Ám a kapcsolat nem szakadt meg, annyira nem, hogy pár évvel ezelőtt megírta és szép kiállítású kötetben ki is adatta az együttes történetét. Azzal a dr. Pálfalvi Józseffel együtt, aki annak idején ugyancsak részese volt a fél évszázaddal ezelőtti fellépésnek.

– A dombóvári gimnáziumban francia nyelvet tanultam, egyébként kellő elhivatottsággal és szorgalommal – emlékezett vissza egykori önmagára a Budapesten élő dr. Pálfalvi József, aki később, munkája révén bejárta a fél világot és több regényre is elegendő életpályát futott be. – Abban a szerencsében részesültem, hogy már 1964-ban, diákként kiutazhattam Párizsba. Ott szembesültem azzal, hogy minden igyekezetem ellenére mennyire nem beszélek jól franciául. Hazatérve még nagyobb elszántsággal folytattam a nyelv elsajátítását. Ennek azután meg is lett az eredménye. Amikor erre az ötven évvel ezelőtti vendégszereplésre utaztunk, a csapatban a tolmácson kívül csak én beszéltem a vendéglátók nyelvét. Már egészen jól, hiszen a gimnázium után, immár másodéves közgazda egyetemistaként is ezt a nyelvet tanultam. Húszéves voltam, és mivel akkoriban nem létezett okostelefon, így lehetőség szerint francia kísérőnkkel, egy szőke hajú, csinos lánnyal foglalkoztam...

Dr. Pálfalvi József tavaly visszautazott ötven évvel ezelőtti fellépésének színhelyére, Confolens városába. A nemzetközi fesztivál ma is létezik. A település pedig nagyjából ugyanúgy néz ki, mint egykoron. A főtér a régi, akárcsak a templom, a kastélyszerű kollégium, és természetesen nem változott a Vienne nevű folyócska, és az azon átívelő öreg híd sem.

– Francia vendéglátóink Confolensből elvittek bennünket a közeli Bourganeuf településre és ott is felléptünk – elevenített fel egy újabb, fél évszázaddal ezelőtti történetet dr. Pálfalvi József. – A helybeli családok meghívtak magukhoz estére, afféle baráti találkozóra egy-egy dombóvári párt. A barátkozás olyan jól sikerült, hogy most júliusban, ötven év elteltével is meglátogattam a családot.