Mennyei üdvözlet!

Minden évben van egy nap amikor, a temetőbe visz az utunk. A gyertyák sápadt fénye, és a temető síri csendje fogad bennünket. Mintha egy harang szólna fentről, és az égi ablakokból, szeretteink reánk néznek, és a képzeletünk halvány fényű gyertyái megvilágítják arcukat. De hiába kérdezzük, őket, tudjuk, hogy ők már nem felelnek. Csak a képzelt végtelenből halljuk hangjukat, mintha csak itt volnának velünk. És a múlt emlékképei előtűnnek a gondolataink végtelenjéből, és önfeledten emlékezünk az együtt töltött időkre. Hisz, mindig kell sírni valakiért, a bánat és a gyász könnyei mossák az arcunkat. A néma csendből, ami körül vesz bennünket, zokogás és mélyről jövő sóhaj hallatszik. És a szeretet gyertyáit, amit itt lent gyújtottunk értük, eloltják a lecsorduló könnyek. És a képzeletünk gyertyáit ott fent, elfújja a novemberi szél. Hisz, aki elmegy ma holnaptól csak a szívünkben él!

Nyugodjatok békében!

Tisztelettel: Balogh József