Az Operaház kórusát dirigálja az egykori szekszárdi diák

– Az első hír, amit lapunkban találtam önről, nem a zenével kapcsolatos. Egy cikkben hetedikesként arról beszél, hogy otthon, a szülői házban viszonylag megengedő légkör uralkodott.

– Valóban, megengedő és támogató családban nőttem fel – erősítette meg Csiki Gábor. – Elmehettem volna sok helyre szülői engedély nélkül is, de alapvetően a szekszárdi zeneiskola vonzott. Ide szerettem menni, ebben pedig mindig támogattak szüleim.

– Ön határozott már egészen korán arról, hogy itt kíván növendék lenni?

– Ez Füzi János tanár úr, a zeneiskola oktatójának tanácsára történt. Ekkoriban ugyancsak zombai lakos volt, akárcsak jómagam. Édesapám irányított hozzá hat-hét éves koromban, hogy tanuljak nála valamit a billentyűs hangszeren. Igyekezetemet látva félévi magántanárkodás után Füzi János azt javasolta, hogy legyen az oktatásnak hivatalos formája a zeneiskolában. Így kerültem oda 1981-ben.

– Miképpen emlékszik zeneiskolai éveire?

– Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: csodálatos! Bővebben szólva: máig előttem van, ahogyan Zombán, iskola után felülök a buszra és leszállok Szekszárdon. Természetesen egymagam, mindenféle kíséret nélkül, hét-nyolc évesen. Alig vártam, hogy elkezdődjön a szolfézs, illetve a zongoraóra. Füzi Jánost már említettem, neki rengeteget köszönhetek. De ugyanígy feledhetetlen marad első zongoratanárnőm, Dobai Tamásné. Ugyanezt mondhatom Erősné Máté Éváról, akihez később kerültem.

Szolfézs, klasszikusok, modernek

– Valahol megéreztem azt, hogy a szolfézs maradéktalan ismerete nélkül az ember egyszerűen nem lehet jó zenész. Tehát megtanultam. Ez nyilván nem is lehetett másképp, hiszen már tízéves koromban is igen komoly, klasszikus darabokat kellett zongoráznom.

De ez nem volt ellenemre, hiszen kedveltem ezt a műfajt. Vonzódtam a romantika iránt, ezért számomra akkoriban Chopin volt a listavezető. Amellett a kötelező és kihagyhatatlan Bach és Mozart is erőteljes hatást gyakorolt rám.

Ugyanakkor már ifjúként felfedeztem a modern, huszadik századi zeneszerzőket is. Manapság már ők – mint például Bartók Béla vagy Arnold Schönberg – határozzák meg zenei világomat.

– Mikor tudatosult, hogy egész életét be fogja tölteni a zene?

– Azt biztosan meg tudom mondani, hogy meddig nem tudatosult. Az általános iskola befejezése után nem a zenetanáraim által erőteljesen javasolt Pécsi Zeneművészeti Középiskolába jelentkeztem, hanem a szekszárdi Rózsa Ferenc Szakközépiskolába, általános mechanikai műszerész szakra.

– Tehát egy tehetséges, nagyra hivatott zenésznövendék inkább műszerész akart lenni egy csavargyári melléküzemben?

– Tudom, hogy ez ma már majdhogynem viccnek tűnik. Akkoriban érdeklődtem a műszaki dolgok iránt. Ám azért 1992-ig, a szakközépiskolával párhuzamosan látogattam a zeneiskolát is. Azután mégiscsak bekövetkezett a fordulat, 1992-ben felvettek a fővárosi Zeneakadémiára. Egyedülálló esetként nem egy művészeti, hanem egy műszaki szakközépiskolából. Tehát a kérdésre visszatérve: 1992 elejéig nem volt egyértelmű számomra, hogy a zeneművészetre teszem fel az életemet. Onnantól kezdve viszont nem volt visszaút.

– Ugyanakkor a zongora helyett inkább az ének felé fordult.

– Iskolai ének-zene tanár és karvezető szakra vettek fel, itt szó szerint mindent tanultunk, a zongorázástól kezdve a zeneelméleten át az éneklésig. Az embert ilyen helyzetben előbb-utóbb magához vonzza a zene valamelyik szegmense. Az utolsó lökést az Operaház Così fan tutte-előadása adta, Melis Györggyel a főszerepben. Ezt látva valami megváltozott bennem. Első látásra szerelmes lettem az opera műfajába. Így kezdtem el 1993–1994 körül erőteljesen foglalkozni a magánénekléssel. Újabb fordulat: amikor 1997-ben diplomát szereztem, megjelent egy újsághirdetés az egyik napilapban: az Operaház felvételt hirdet az énekkarba. Jelentkeztem, meghallgattak, felvettek – azóta vagyok az Operánál.

– Sőt, immár az Operaház kórusának karigazgatója. A hazai zenei élet ezen jelentős pozíciójára bizonyára sokan pályáznak. Mi döntött ön mellett?

– Hadd kezdjem ott, hogy a két évtizedes kórustagság idején is igyekeztem képezni magam. Ennek köszönhetően lettem 1999-től címzetes magánénekes. Úgy négy-öt éve pedig az éppen hivatalban lévő karigazgató szólt nekem, hogy időnként szüksége lenne helyettesítőre, avagy segítőre. Annál is inkább, mert száznegyvenöt tagú csapatot kell nemcsak művészi, hanem adminisztratív feladatok mentén irányítani. Ebből következően viszont a közhittel ellentétben nincs nagy tolongás ezen tisztség iránt. Finoman szólva nem könnyű az egyensúlyt megteremteni, erre törekszem most, mióta elfogadtam a felkérést.

– Az Operaház most készül egy New York-i turnéra, de bizonyára jönnek majd az újabb állomások a világ minden táján. Csiki Gábor számára Szekszárd miképpen fér fel erre a füzérre?

– Manapság már elég ritkán jutok el Szekszárdra. Amikor ünnepek idején ott vagyok szüleimnél Zombán, akkor a zeneiskola zárva tart. Bár nagyon szívesen bemennék, hiszen gyermekkorom legszebb emlékei ide kötnek.

Könnyű műfaj?

– Ma már elmondhatom, hogy a zeneiskolában a komolyzenei tanulmányok mellett „suttyomban” a könnyű műfajba is betekintést nyerhettünk. Akárcsak másokat, engem is Füzi János ismertetett meg a jazz fogalmával és lényegével. Máig hálás vagyok érte. A jazz iránti szerelem részemről a mai napig tart, és egyre nagyobb hullámokat vet.