Karácsonykor élte át a húsvéti újjászületést a covidos káplán

– Sokat várt a döntéssel. Keresgette vagy kerülgette Istent, miközben szakácsként dolgozott?

– Gyerekkoromban már megérintett Isten hívása – mondja Kárász Gábor káplán –, hétévesen, egy nyári napon, egyik kis játszótársam becsalt a templomba, és akkor úgy éreztem, nekem ott a helyem. Különös, kellemes érzés hatott át mikor a templomba léptem. Nagyszüleim rendszeresen jártak misére, de szüleim nem. Ám a hitet továbbadták és kereszténynek neveltek. A vágy bennem élt a papság után, de nem mertem belevágni. Nem szerettem tanulni, így szakiskolába mentem, szakács lettem, és húsz éven át az maradtam.

– Isten közben folyamatosan hívott, hiába akartam kikerülni. Persze családot szerettem volna, de zavart az a gondolat, hogy ha megnősülök, nem lehetek pap. Végül 2008-ban elhatároztam magam, és a plébánosomnak jeleztem, hogy pap szeretnék lenni. Ő azt válaszolta: „azt hittem már soha nem mered kimondani!”. Érettségi nélkül persze nem lehet teológiát tanulni, így aztán munka mellett leérettségiztem, és 2012-ben Udvardy György püspök úr felvett papnövendékei közé. Egy évet Pécsen, a Hittudományi Főiskolán tanultam, kollégista lettem püspök úr kérésére, hogy „kiszakadjak” az addigi életformámból, ezután Esztergomba küldött a Papnevelő Intézetbe, és ott fejeztem be a tanulmányaimat. Papszentelésem 2019-ben volt Pécsen, az első szolgálati helyem Szekszárd.

– S máris volt egy komoly testi-lelki megmérettetése…

– A betegség minden ember számára hoz valami változást. A pap is lehet beteg. Nálam egyszerű lefolyásúnak tűnt a fertőzés: fáradsággal kezdődött, ami jellemző tünet, de még nem gondoltam semmi rosszra. Szabadnapra hazamentem édesanyámhoz, és egyszer csak észrevettem, hogy elment a szaglásom, és az ízeket sem éreztem. Jeleztem a háziorvosnak, pár nap múlva tesztet csináltak, ami pozitív lett. Közben volt hőemelkedésem, de semmi extra tünet nem jelentkezett. Karanténba kerültem, eltelt egy hét minden újdonság nélkül, mígnem egy nap hatalmas feszültség tört rám, ha el-elszunnyadtam felriadtam és szorongtam. Nem értettem mi lehet ez.

– Édesanyám észrevette, hogy alvás közben kapkodom a levegőt, és úgy döntöttünk, hogy mentőt hívunk. Ez november 24-én történt. A mentőben már kaptam oxigént. Bevittek a Covid-osztályra, Pécsre, ahol a vérképből kiderült, hogy nagyon rosszak az értékeim, nem volt kizárt, hogy tüdőembóliám is van. Ez szerencsére nem következett be. Osztályra kerültem, de már aznap este maszkon át kaptam az oxigént, és pár óra múlva közölték, hogy átvisznek az intenzívre.

– Két nővérke bejött a szobába. Láttam a szemükben, hogy nagy a baj, de biztattak, kedvesek voltak, megfogták a kezem. Ahogy toltak át az intenzívre, arra gondoltam, hogy ha most meghalok, ha az Úr elhív, akkor mi lesz édesanyámmal. Még nincs két éve, hogy elvesztette az egyik fiát, s esetleg most nekem is menni kell... Ezek voltak az utolsó gondolataim. Három nap után kerültem lélegeztetőgépre, de ez a három nap teljesen kiesett, nem emlékszem semmire. Kusza rémálmok gyötörtek, talán a gonosz kísértett mivel tehetetlen voltam.

– Sokan imádkoztak önért. Érzékelhető volt valamiképp az ima ereje?

– Hat napot voltam gépen. Dohány Zoltán kórházlelkész atya közben bejött hozzám, és a betegek szentségében részesített. Imádkozott mellettem, úgy tudom, hogy néhány ápolóval együtt, hálás vagyok nekik. Megkezdődött az imahadjárat, a kedves szekszárdi hívek, a fíliákban élők, sőt az ország több pontján olyanok is imáikba foglaltak, akik nem is ismernek személyesen. Folyamatos volt az aggódás, barátaim, korábbi évfolyamtársaim édesanyámnál érdeklődtek hogylétem felől, miséket ajánlottak fel értem.

– Kezdett javulni az állapotom. A negyedik napon légcsőmetszést hajtottak végre, azért mert már magamtól is kezdtem lélegezni, és ezt így látták helyesnek az orvosok. Dohány Zoltán atya akkor is ott volt mellettem, amikor a hatodik napon levettek a gépről. Felhívta édesanyámat, én beszélni nem tudtam, csak bólogattam. Anyu viszont beszélt hozzám, ami felejthetetlen élmény volt. A másik feledhetetlen emlék, mikor több orvos, nővér körbevette az ágyamat, és mosolyogva azt mondák „Gábor sikerélményünk van, mert életben maradt, és gyorsan javul az állapota”.

– Igazán még fel sem fogtam mi történt velem, minden zavaros volt. Csak arra gondoltam: „Jé, élek!”. Lassan kezdetem átérezni Isten kegyelmét, hogy még úgy gondolta, itt tart a Földön. Igaz, még karácsony közeledett ekkor, de nekem újjászületés volt, a húsvét fényét láttam a távolban. Összesen harminchárom napot töltöttem kórházban, december 27-én engedtek ki. A felépülésem gyors, a járókeretet rég elhagytam, sétálok, tornászom, az étvágyam és a látásom is már majdnem a régi. Reményeim szerint a húsvétot már Szekszárdon tölthetem, és folytathatom a szolgálatot!

Rémálmok

Pécsen született Kárász Gábor, 1974-ben. A baranyai Bakonyán nőtt fel, édesanyja nyugdíjazásáig könyvelőként dolgozott, édesapja nehézgépkezelő volt, aki 2014-ben elhunyt. Testvérbátyja is meghalt, 2019-ben, ötvenévesen. Jelenleg szekszárdi káplán Kárász Gábor, előtte szakácsként dolgozott. A koronavírus-fertőzés miatt igen súlyos állapotba került testileg és lelkileg is. A felépüléshez idő kellett. Szilárd ételek, gyógytorna, a látás és a gondolkodás visszanyerése nem ment egyik napról a másikra.

Sokat gyötrődött, amire így emlékszik vissza: „rémálmaim voltak, képzelődtem, hallucináltam, a valóság keveredett a fantáziával, nem is tudtam néha, hogy mi igaz, és mi az ami csak az agyam szüleménye. Karácsonyhoz közeledtünk, de én a nagypéntek sötét óráit éltem. Aztán elmúlt, és ott ragyogott húsvét fénye, eltöltött Isten békéje. Lassan újra imádkoztam a zsolozsmát, a gonosz már nem kísértett, megnyugvással fogadtam, hogy Jézussal hordozhattam a keresztet. A betegség elmélyítette bennem az empátiát. Nagyon együtt tudok érezni a szenvedőkkel.”

Borítóképünk: Kárász Gábor pécsi származású szekszárdi káplán egy korábbi szertartáson