Fiatalként vérét adta a megyei börtön előtti tömegtüntetésen 1956-ban

Álmában sem gondolta volna, hogy tizenhét éves zöldségbolti eladóként hirtelen a forradalom tűzvonalában találja magát. Pedig ez történt Póli Istvánnal, aki 1956 októberében szorgosan végezte a kereskedősegédek mindennapi munkáját Szekszárdon, a Garay-szállodánál található termékboltban.

– Kollégámmal együtt ketten dolgoztunk, árusítottuk a zöldséget, gyümölcsöt – tekerte vissza az idő kerekét hatvanöt évvel korábbra. – Így történt ez október 23-án is, amikor Budapesten kitört a forradalom. Megmondom őszintén, nem kísértem figyelemmel az ottani eseményeket, fiatal voltam, nem igazán foglalkoztatott a politika.

Barátja rábeszélésére döntött úgy, hogy elmegy a Szekszárdon is meghirdetett tömeggyűlésre. Ez a demonstráció október 26-án zajlott le.

– Megérkeztünk a megyei tanács épületéhez, ott addigra már elég sokan voltak – folytatta a múltidézést. – A szovjet emlékmű a csillaggal együtt romokban hevert a földön. Ezután az alsóvárosi temetőbe vonultunk, de én már nem mentem be a kapun, csatlakoztam azokhoz, akik éppen kifelé tartottak. A Béri Balogh Ádám és a Bezerédj István utcákon haladtunk végig, emlékszem, hogy a társaság a „Reszkess, ruszki!”, valamint az „Aki magyar, velünk tart!” rigmusokat kiáltozta. Így érkeztünk a megyei börtön épülete elé.

A tömeg a politikai foglyok szabadon engedését követelte. Hangosbeszélőn jött az épületből a válasz, hogy ott nincsenek politikai foglyok, és mindenki térjen haza. Váratlanul két lövés csattant. – Ijedten menekültünk erre-arra – idézte fel a pillanatot. – Gyorsan a templomhoz húzódtam, és ekkor tudatosult bennem, hogy a lövés pillanatában erős ütés érte a jobb lábamat. Odanyúltam a vádlimhoz és melegséget éreztem. Folyt a vérem. A golyó lyukat ütött a lábszáramba. Szerencsére odaszaladtak hozzám hölgyek, akik elkötötték a lábamat. Azután elájultam és ködösen azt érzékeltem, hogy valakik visznek magukkal. A megyei kórházban, egy ágyon tértem magamhoz. A személyzet ellátta a sebemet, nagyon fájt. Pár napig a kórházban feküdtem és miután jobban lettem, hazamehettem.

Erről a napról maradandó emléket őriz a lábán

Póli István vádliján máig két jól látható, egymással átellenes sebhely emlékeztet a börtön előtti tüntetés napjára. Elmondhatja magáról, hogy akarva-akaratlan a vérét adta hatvanöt évvel ezelőtt a helyi ’56-os forradalomban.

Sebesülésével soha nem dicsekedett, bár nem is titkolta, és nem is szégyellte, hogy mi történt vele. Amikor arra terelődik a szó, hogy más ’56-os társához hasonlóan neki is járna a dicsőség koszorújából legalább egy babérlevél, a felvetésre csak annyit felel: nincs papírja a sebesüléséről, s nem kétséges, hogy az idevágó zárójelentés sem lelhető már fel.

Sorsával mégsem elégedetlen, hiszen az egykori kereskedősegédből később hivatásos gépjárművezető lett, a busz kormánya mögött ülve, utasokat szállítva bejárta az ország legnagyobb részét. Immár több mint húsz éve a Volán vállalat nyugdíjasa. Október 23-án és az azt követő napokban figyeli a híreket, elolvassa az újságokat és időnként a fülébe cseng két lövés hangja.