Boldogítja, ha megmenthet egy ruhát, és az újra élni kezd

A 74 éves Minorits Jánosné kereken hatvan éve, 1959-ben kezdett rojtszövéssel, rojtkötéssel foglalkozni mint a decsi Háziipari Szövetkezet akkor talán legfiatalabb tagja. És még egy kerek évforduló: ötven esztendeje, 1969-ben csatlakozott az őcsényi tánccsoporthoz, s varrta meg első fellépőruháját. Sárpilisen nőtt fel, később költözött Őcsénybe. Ismeri a sárközi viseletek lényegi, közös elemeit és apró eltéréseit is.

A piacon a hatvanas-hetvenes években lehetett tudni, hogy melyik asszony az öt sárközi falu melyikéből jött – meséli. A nyékieknek pruszlikjuk (mellényük) volt, a decsiek a tornyos bársonypártát, a pilisiek és az őcsényiek a nagybársonyt részesítették előnyben. Őcsényben sárga szoknya, kendő, pántlika nem létezett. Máshol előfordult.

Szőni 1961-ben kezdett. Húsz éven át állította elő a komoly szaktudást igénylő terítőket, függönyöket, ruhaanyagokat és más sárközi szőtteseket, tíz évig bedolgozóként, tíz évig a közös műhelyben, Decsen, nagy, 140 centi széles szövőszéken. A viseletkészítés mikéntjét Héjos Örzsétől és Werner Andrásnétól tanulta. Hogyan kell varrni és díszíteni a ruhákat, hogyan kell a rostot (rojtot) szőni, majd kötni, a kötények, kendők szegélyére. Abból is legalább húszféle minta létezik – bütykös, szíves, vitorlás, szilvamagos, vadrózsás –, gazdag a népművészet.

– A hetvenes években mélyedtem el a viseletkészítésben – emlékszik vissza. – Magamnak már minden ruhát, bő inget, kötényt megvarrtam. Másoknak is ezt-azt, aztán elkezdtem foglalkozni a fejdíszekkel. Az első hármas nagybársony pártám 1996-ban lett kész, egyheti munka árán. Most már a hatvannegyediknél tartok. Menyasszonyi fejdíszből 2005-ben készítettem az elsőt, aztán még hármat. Ezek közül egyet a New York-i magyar házban állítottak ki; ma is látható. Közben érdekelni kezdtek a kontypántlikás főkötők is, ami az asszonyok fejdísze volt. Illetve még egy típus létezett a meny­asszony és az asszony között: az első gyerek születéséig a tekerődző bíboros főkötő, az új asszony viseletének része. Ezeket ünnepekkor hordták, hétköznap általában kendőt kötöttek a fejükre.

A népi kultúra iránti tiszteletet, szeretetet Bogár István oltotta belé, aki a sárpilisi iskola legendás hírű igazgatója volt. Náluk az iskolaudvaron, az ötvenes években népdal szólt, és karikázót táncoltak. (Máshol, akkortájt a mozgalmi dalok „hódítottak”, és a menetelést gyakorolták a gyerekek, a május 1-jei felvonulásra.) A helyi tánccsoport már kislánykorában ámulatba ejtette. Később cselekvő részesévé vált a hagyományápolásnak. Ruhákat varrt, gyűjtött és újított fel. Egészen régi darabjai, még az 1880-as évekből származók is vannak.

– Az borzasztó rossz érzés – mondja –, amikor látom, hogy a ruha haldoklik. Szinte a szemétből kaparom ki, hetek, hónapok alatt felújítom, a hét méter bő szoknyából kihozok egy ötmétereset, mert annyi a megmenthető, feldíszítem, és újra élni kezd, fénylik, virul. Kérdezik, hogy van ehhez türelmem, minek csinálom. Mert engem ez boldogít!

Az őcsényi asszony 2001-ben kapta meg a „Népi Iparművész” címet. Munkáival számos kiállításon és vásárban találkozhatott a közönség, többek között Szekszárdon, Szegeden, Szentendrén, Bécsújhelyen és a budai várban, a Mesterségek Ünnepén. Még egy washingtoni népművészeti fesztiválon is részt vett 2013-ban. A sárközi rostkötést mutatta be az óceán túloldalán.

Főkötő, nyakbodor, bokréta és háromlábú buba

Minorits Jánosné szövő, viseletkészítő, rostkötő több elismerésben részesült az évek során. Egy szép pártájával 1997-ben egy országos népművészeti pályázaton 3. díjat nyert. Részint idős mesterektől tanult, részint autodidakta módon, régi ruhákat szétbontva, felújítva. Készít olyan viselet-kiegészítőket is, amilyeneket ma már senki más: keresztelő főkötőt, nyakbodrot, vőlegénybokrétát. A háromlábú buba (baba) is ritkaság számba megy manapság. Annak először a testét kell felépíteni, aztán viseletbe öltöztetni.

Az őcsényi népi iparművész 1996-tól tagja a Tolna Megyei Népművészeti Egyesületnek. Nemcsak műveli, oktatja is a mesterségét. Tíz évig tanított egy fóti középiskolában, rövidebb ideig a fővárosban, a Hagyományok Házában, s három Tolna megyei településen – Alsónyéken, Sárpilisen és Pörbölyön – tartott rostkötő tanfolyamot. Könyvet is írt, Sárközi népviselet címmel.