A Magyar Kultúra Lovagjává ütötték Könyv István Jánost

– Időnként előfordul, hogy olyan ember kap meg egy díjat, akit az megillet. Most is ilyen eset történt. A simontornyai grafikust, Könyv István Jánost a Magyar Kultúra Lovagjává avatták. Művészi vagy művészetszervezői tevékenységéért részesült az elismerésben? 

– Is-is – mondja a kitüntetett. – Ez tulajdonképpen egy életműdíj, s az én egész eddigi életem a kultúra szolgálatáról szólt. Alkotóként is, rendezvényszervezőként is, önkormányzati képviselőként, kulturális bizottsági elnökként is. A simontornyai vár pazar turisztikai látványosság, s ha kulturális programokkal is megkínáljuk az idelátogatókat, az növeli a vonzerőt. Endreffyné Takács Máriával, Tóthné Unghy Ilonával és másokkal ezért dolgoztunk évtizedeken át.

– Mit emelne ki a rendezvények sokaságából? 

– Házasságkötésem révén, 1977-ben kerültem Simontornyára. A rendszerváltás után bezárt a bőrgyár, ami másfél ezer embernek adott munkahelyet, köztük nekem is, aki grafikusként ott dolgoztam. Kitörési lehetőségnek a kulturális turizmus kínálkozott. Ezúttal nem védtük, hanem kitártuk a vár kapuját. Nagyrendezvényeket, színházi nyári vári programokat, régiós összművészeti fesztiválokat szerveztem, természetesen többedmagammal. Jöttek az évfordulók, az 1996-os millecentenárium, a 2000-es ezredforduló, úgyhogy próbáltunk nagyokat álmodni. És mentek is a dolgok. Hozzátéve, hogy amikor önkormányzati képviselő voltam (14 évig), akkor nyilván másik poszton fociztam, ugyanabban a kultúrát menedzselő csapatban. 

– Ki mindenki fordult meg akkoriban ezeken a fesztiválokon? 

– Képzőművészek, írók, színészek, énekesek, zenészek sokasága. A Nemzeti Színház művészeitől a rockegyüttesekig minden műfaj képviselői. Még Boban Markovic, a világhírű trombitás is itt volt egy alkalommal. S emellett helyi amatőrök bemutatkozását is segítettük, például úgy, hogy fúvószenei diáktábort szerveztünk.

– Mindemellett hogy volt ideje a saját alkotások, grafikák készítésére? 

– Az alkotói vér mozog az emberben. Nem mondom, hogy akkor is topon lehet lenni, amikor más irányú leterheltségeink is vannak, de olyankor is gyülekeznek a majdan megvalósítandó ötletek. Én az első igazán megterhelő feladatot katonakoromban kaptam, 1978-ban, amikor rövid határidőn belül el kellett végeznem a pákozdi katonai emlékpark megtervezését. Tudok gyorsan és jól dolgozni – annak idején kiállításokat rendeztem a BNV-n és az OMÉK-en –, de az alkotáshoz mindenképpen kell idő. Főleg azokhoz a részletgazdag tusrajzokhoz, amelyekről engem a legtöbben ismernek. Ötven éve kezdtem a képzőművészi pályafutásomat, és már annak is több mint 45 éve, hogy megnyílt az első kiállításom, 1976-ban. S azóta volt már több mint száz. Esetenként a családtagjaimmal együtt, mert a feleségem népi iparművész, az egyik lányom pedig festőművész.

– A grafikái egy időben kiszínesedtek, de mostanában ismét feketék. Ez a korral jár? 

– Elmentem egy időben a korszerű technikák, a digitális munkák, a modern eszközökkel sokszorosított grafikák irányába. Aztán visszakanyarodtam a klasszikus, manuális tusrajzokhoz. Két éve nyugdíjas vagyok, több az időm, a pénzkeresés felelőssége leesett a vállamról, következhet az örömzene. A mondanivalót szolgáltatják a mindennapok, a társadalmi rezdülések, az évszakok, a bennünk hullámzó hangulatok. Ami leginkább megfog mostanában, a szeretetre való szelídülés. Pillanatnyilag jobban dominál ez nálam, mint a kritikai hajlam. 

– Milyen érzés a Magyar Kultúra Lovagjának lenni? 

– Felemelő, de a magamfajta ember nem az elismerés reményében munkálkodik, hanem az ügy érdekében. A világ jobbá tételéért, a kultúra által. Észrevenni és észrevetetni a szépet. Mostanában ez foglalkoztat. Itt van a házam előtt, közterületen, három göcsörtös, beteg, öreg fa. Kértem az önkormányzattól engedélyt, hogy kivághassam őket, és ültethessek helyettük újakat, életvidámakat. Nem járultak hozzá, mondván, hogy rontaná az utcaképet. Egy nap elkezdtem rajzolgatni ezeket a fákat, szomorúságukkal, sebeikkel, és kezdtem megszeretni őket. Aztán átalakultak a képzeletemben és a rajzaimon is gnómokká és strázsákká. Megértjük egymást; ahogy én is korosodom, betegségek mocorognak bennem, együtt válunk gnómokká és az idő strázsáivá. 

Könyvillusztrációkat is készítKönyv István János 1955-ben született Nagykanizsán. Simontornyára házasságkötésekor, 1977-ben került mint a bőrgyár grafikusa. Felesége Könyvné Szabó Éva bőrműves, népi iparművész. Két lányuk van: Kata festőművész, Ágnes szakfordító. Eddig három unokájuk született. A grafikus munkái a reklámkiadványoktól a művészeti lapokig sok helyen megjelentek. Természetesen az interneten is elérhetők. Alkotásai több mint száz kiállításon voltak már láthatók. Könyvillusztrációkat, borcímkéket is készít. 

Most a munkásságát átfogóan bemutató album szerkesztésén dolgozik. Mindemellett szervezett kulturális nagyrendezvényeket, minden művészeti ág alkotóit, előadóit felvonultatva, és ő tervezte a pákozdi katonai emlékparkot. Munkásságáért megkapta többek között a Millenniumi emlékérmet, „A Tolna megyei művészetért” plakettet, a Babits-díjat és a Magyar Kultúra Lovagja címet.