Hátba vágta Misit a félve tisztelt Zénó

„Mondom, hogy amikor én kisiskolás voltam – aminek kis híján nyolcvan esztendeje – a templom előtt, pontosan a bejárattal szemben, kőlábazatra építve ott magasodott egy feszület, ami egyidős lehet a templommal. Rajta a megfeszített Jézus, aki lehajtott fejjel is nézi a templomból kijövő híveket. Az emelvény négy sarka mellé egy-egy kicsi karácsonyfát ültettek, talán azért, hogy mint testőrök vigyázkodjanak a kő Krisztus mellett. Akkor még a lábáig sem értek a kicsi karácsonyfák. Nem voltak nagyobbak, mint iskolás gyerekek, akik a templomból kijövet mellettünk sorakoztak.” 

Ezek a tűlevelűek a névadói Szabadi Mihály most megjelent, immár tizenegyedik kötetének. Az a négy kicsi fenyőfa – ezt a címet viseli a kötet és annak bevezető novellája is, melyből a fenti részlet származik. A Sióagárdon élő, országosan ismert tanár, népművelő, néprajzkutató és koreográfus kétszázhét oldalas, Schubert Péter illusztrációival ellátott kötete huszonkét elbeszélést – korrajzot – tartalmas. Valamennyi ízes magyarságával, lényeglátásával és mély bölcsességével vonja hatása alá az olvasót.

– Arra törekedtem, hogy bemutassam azt az egykori, ma már veszendőben lévő falusi kultúrát, életmódot, amiben igaz emberré tudott lenni a parasztember – nyilatkozta lapunknak Szabadi Mihály. – Ebből a kultúrából kinőve járhattam be én is saját utamat. Nem tudom letagadni, hogy sokszor szomorúan élem meg az idők változását. Kopik az emberi érték.

„Beleszaladtunk a XXI. századba, megváltozott az életünk. Ami örök, az csak a négy kicsiny fenyőfa, ami talán éppen 100 éve vigyázkodik ott a templom előtt. De ők még nem öregek, mert a fenyők sokáig élnek. Még sokáig őrizhetik a kőbe merevedett Krisztust, amit teljesen eltakarnak már a lombok. Nem is baj, ha nem látja, hogy elfelejtették az emberek. Már nem vet senki sem keresztet, ha mellette vezet el az útja. A templomba járnak emberek, de más a ruhájuk, más a beszédjük, nem is beszélgetnek.”

A szerző eddigi könyveit ismerve talán nem is kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy valamennyi novella tartalmaz önéletrajzi elemeket. Annyira, hogy például a Tizenhét másodperc című történet akár regényességében is valós önéletrajz vázlatnak is beillik. Íme, a gimnáziumot kezdő Szabadi Mihály egyik emlékezetes esete 1951-ből.

„Az első testnevelés órán elénk állt a félelmetesen tisztelt tornatanár, Bessenyei Gyula (...), akit csak Zénónak neveztek. (...) Az volt a célja, hogy felmérje, ki mennyi idő alatt futja le a száz métert. (...) Én az addigi napig abban a hiszemben éltem, hogy gyorsan tudok futni, de ezen a délelőttön megtudtam az igazságot, ugyanis a stopperóra 17, azaz tizenhét másodpercet mutatott. (...) Én lettem a legutolsó. (...) És jött a tavasz. Zénó az egyik tornaórán bejelentette, hogy mezei futóverseny lesz. (...) A rajt után csak az foglalkoztatott, hogy csak utolsó ne legyek. A táv felénél jártunk, amikor azt tapasztaltam, hogy én a mezőny közepén futok és sokan vannak mögöttem. Ezt látva erőre kaptam. Futottam, ahogy bírtam és a táv végén hatodiknak futottam be. (...) És a lelkemet csak gyógyította az a hátbavágás, amit Zénótól kaptam.”

– Hogy lesz-e tizenkettedik kötetem? – tűnödött el a szerző. – Ezzel én úgy vagyok, hogy amikor a tizedik megjelent, azt mondtam: innentől kezdve már valószínűleg nem jut eszembe semmi. Ehhez képest itt van a tizenegyedik. Meglátjuk...

Életét a népi kultúrának szentelte
Szabadi Mihály 1937-ben született Sióagárdon. Életét alapvetően mindig a népzene, a néptánc, a népművészet iránti érdeklődés, szeretet határozta meg. Személyes élményeken, helytörténeti eseményeken alapuló publikálással nyugdíjas korától kezdve foglalkozik. Eddigi tíz kötete: Álmok, emlékek, gondolatok (2007), Az én jussom (2009), Iskoláim (2010), Öregember az ablakban (2012), És virágzott a berbecs (2014), A kisgazda (2015), Lakodalom (2016), Nemzedékek (2017), Hol kél a nap? (2019), Fonóház (2020).