„Az ész a fontos, nem a haj”

Az ügy meglepő jellege abban áll, hogy id. Földes László édesapja annak a Hobónak, aki a hetvenes évektől jelentős szerepet játszott a hazai rock életében, zenéjével szórakoztatta is a fiatalokat, de mint ismeretes, művészetével nem állt a kádári kultúrpolitika szolgálatába.

Nem túlzás azt állítani, hogy maga a műfaj nem volt igazán kedves a rendszer számára, még akkor sem, ha időnként saját célra fel is használta népszerű mivoltát. Minderről „Az ész a fontos, nem a haj” címmel Csatári Bence tartott előadást nemrég Szekszárdon, a vármegyeháza dísztermében. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos kutatója adatgazdagon, lendületes módon és érdekes történetekkel tálalta azt az 1957-től 1989-ig tartó időszakot, amikor is a pártállam minden rendelkezésére álló módon igyekezett a könnyűzenét irányítása, de legalábbis befolyása alatt tartani. Tette ezt azért, mert ezt a műfajt a nyugati világ – rendszert bomlasztó – termékének tekintette. Az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztálya 1959-ben úgy látta, hogy „A könnyű műfajban – elsősorban a táncdalok terén – ma nagy részben a nyugati ízlés dominál.” Ez pedig „komoly akadályokat gördít ifjúságunk erkölcsi nevelésében is.” Később a megítélés enyhült, de ez nem jelenti azt, hogy a párt különböző fórumai ne foglalkoztak volna szinte mindvégig nagyon aktívan és nagyon részletekbe menően a tűrt kategóriába sorolt könnyűzenével.

Csatári Bence részletesen ecsetelte a KISZ szerepét a könnyűzenében. A szerveződés gyakorta csakis a szórakoztatás formái – ifjúsági klubok, klubdélutánok, klubestek – megteremtésének köszönhette helyi alapszervezeteinek látogatottságát. Ugyanakkor érdemes látni az érem másik oldalát is: sok együttes eleinte csakis ilyen rendezvényeken kaphatott bemutatkozási lehetőséget. A későbbi időszakban, amikor a KISZ, mint védnök különböző szolidaritási akciókat szervezett, például Vietnám vagy Chile javára, befutott csapatokat hívott meg koncertezni: az akár több tízezres látogatói létszám pedig jól mutatott a dokumentálásnál.

Az előadó több példával is cáfolta azt, hogy Magyarország a könnyűzene terén is a legvidámabb barakkja lett volna a szocialista tábornak. A hetvenes évekre a hazai zenekarok egy része már Nyugaton is elismerést szerzett, a minőséggel tehát nem volt gond. Viszont a nálunk megállapított gázsival igen. A magyar csapatok azért is koncerteztek szívesen például Lengyelországban, mert ott a hazaihoz képest jóval nagyobb bevételhez jutottak. Sőt, még Románia is többet nyújtott anyagilag. Emellett Lengyelország 1967-ben fogadta az akkori nyugati világ szupergroupját: a Rolling Stones két koncertet is adott Varsóban.

A lengyelek a keleti blokk országai közül elsőként próbáltak, jóllehet eredménytelenül létrehozni könnyűzenei képviseleti irodákat a tőkés országokban: effajta vállalkozás indítására nálunk nem történt kezdeményezés. A hazaihoz képest ugyancsak kedvezőbb anyagi helyzetben találták magukat a magyar könnyűzenészek a néhai Német Demokratikus Köztársaságban. Az NDK-ban kifejezetten könnyűzenei szaksajtó is létezett, Magyarországon néhány hamvába holt próbálkozás jelezte effajta folyóirat állandósítását. Még egy különös adalék: a jelentős nemzetközi könnyűzenei fesztiválok terén nemhogy Lengyelország, az NDK, avagy Bulgária, de még a Ceauşescu-rezsim Romániája is többet mutathatott fel, mint Magyarország. Velünk együtt csakis Albánia tartozott abba a csapatba, melynek tagjai ilyen rendezvénynek nem adtak otthont.