18°
19°
10°
2019. 02. 19. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Bár nagyon sok mindenre (különös tekintettel sztorikra) tűélesen szoktam emlékezni, ám arra, hogy 1983-ban az Év csapatának tagja voltam/lehettem a warendorfi világbajnokságon ezüstérmet szerző magyar öttusa-válogatott, Fábián László, Szombathelyi Tamás, Pajor Gábor tartalékjaként – nem tökéletesen. Annyi biztos, hogy 1984 januárjában történt, a tatai edzőtáborból ugrottunk fel a díjátadásra, Budapestre…

Látva a tévében a múlt csütörtöki grandiózus, minden tekintetben profi gálát, sportünnepet, azt kell mondanom, hogy ég és föld a különbség a 36 évvel ezelőtti „mutatvány” és a jelenlegi díjátadás között. Aztán ahogyan haladt előre a műsor, szép lassan elkezdett derengeni, majd egyre jobban élesedni a kép a hajdani, daliás időkről…

Anno egy kötelező, alig 25 perc alatt lesöpört „betétszám” volt az Év sportolója-díjátadás a Telesport 18.25-kezdődő csütörtöki élő adásában – sok-sok spontán „benyögéssel”, egészen családias légkörben. Igaz, akkoriban csupán három díjat adtak ki. Az év legjobb női (a teniszező Temesvári Andrea) és férfi sportolója (a tornász Guczoghy György), illetve az év legjobb csapata kapott plecsnit és elismerő oklevelet. (A mai napig féltve őrzöm, nagy becsben tartom mind a kettőt, szoktam is velük dicsekedni.) Semmi fakszni. Kalap-kabát, szevasztok!

Húsz perc múlva már a Szabadság tér mögötti Nimród étteremben kajáltunk, söröztünk, fröccsöztünk, mi, az év csapata és szövetségi kapitányunk, Török Ferenc. Abszolút nem értékeltük túl a díjat, sőt, inkább viccesre, némileg komolytalanra vettük a figurát, mondván: ha mi nyertünk, milyen lehetett a többi csapat?! Manapság már másként reagálnánk, ebben egészen biztos vagyok.

Akkoriban az Év sportolója cím az erkölcsi elismerésen kívül mást nem hozott a konyhára, nem álltak sorban előttünk a szponzorok, mecénások.

Jó játék volt az egész. Nem durcáskodott senki, nem volt divat, hogy a másodiknak, harmadiknak rangsorolt sportemberek, csapatok, edzők nem mentek el a díjátadóra… Ha emlékeim nem csalnak, a szöuli olimpiát követően kezdett el komolyodni a dolog, akkor kezdődtek el a lobbizások. Ezt onnan tudom, hogy akkoriban már sportújságíróként (is) kerestem a kenyérre valót, s bizony többen, versenyzők, edzők, sportvezetők is „megtaláltak”. Örülnék, ha visszatérnének a régi szép idők, amikor játéknak tekintette mindenki az Év sportolója-választást…

Hozzászólások